1831-1931 Jubileumi emlékkönyv I. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)

A diakonátus dogmatika eszméje

A DIAKONÁTUS DOGMATIKAI ESZMÉJE.

73'

titokzatos teste számára ; az egyházirendben lefoglalja a férfiú élethivatását az Egyháznak, Krisztus titokzatos testének gyarapítására. Ebben a természetfölötti atyaságban külön a diáko- nusnak az a szerep jut, melyet a neve is kifejez (Scáxovo; = szolga, szolgálat-tevő, minister). A szentelő püspök az imént idézett fölhívását azzal okolja meg : Diaconum enim oportet ministrare.

Ezzel azonban a diakonátus egyszerre egy kényes enan- tiophania kétközébe kerül. A szentségi jegy ugyanis Halesi Sándor óta a theologusok egyetemes fölfogása szerint — amint ez különben már a character, jelleg szóban is kifejezésre jut — megkülönböztető jegy (signum distinctivum). A diakonátus jegye azonban olyasvalamire jelöli ki viselőjét, ami nem külön, hanem nagyon is egyetemes föladat. A diákonus ugyanis, mint láttuk, Isten szolgálatára van hivatva. De ugyanerre van hivatva minden ember, sőt minden teremtmény. Regem cui omnia vivunt, venite adoremus : ezt a fölhívást honi hangnak érzi minden teremtmény, az ember is, ez az örök Kristófja a mélyértelmű legendának, aki erősebb volt másoknál, de érzi ennek az erő-bőségnek kisértéseit, és mederbeterelése végett keres urat, akinek szolgálatába szegődhetnék, még pedig — fölséges bizonyságul, hogy ez a szolgáló igény mennyire nem szolgaiélek : a legnagyobb urat akarja szolgálni ; páratlan erejének csak ez a méltó tere. S tudjuk a legenda végét : mikép lett a szolgálatot kereső óriásból Christophoros, Krisztus-hordozó.

Így lett az ember Isten szolgája; nem egyszerűen napszámosa, nem is pusztán szegődményese, hanem jobbágya. Hisz mindenünk tőle van, mindenünkkel neki tartozunk, tehetségeinkkel, életünkkel, időnkkel, sorsunkkal, vágyainkkal, céljainkkal.

S ezt jó szem elől nem tévesztenünk épen nekünk theo- logusoknak. Tanulmányaink és lelkiéletünk hozzászoktatott, hogy Istenhez való viszonyunkat a barátság, Isten-fiúság, jegyesség kategóriáiba állítsuk bele. S ez rendjén van. A megszentelő kegyelemnek ezek a másodlagos lényegi hatásai, keresztény méltóságunk koronájának legragyogóbb gyémántjai ; soha nem szabad halványulnia fényüknek sem a theologiában, sem az asz- ketikában. Azonban épen oly kevéssé szabad halványulnia an-