1831-1931 Jubileumi emlékkönyv I. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)

A magyar kommun védőszárnyai alatt

128*

JUBILEUMI EMLÉKKÖNYV.

itt megsüttefjük, azután minden bűnöd meg lészen bocsátva.

Jó?

— Azt nem lehet, barátom — volt a határozott válasz.

— Es ugyan miért ne lehetne?

— Mert a malacnak manapság igen nagy ára van.

— De hát tegyük föl, hogy a te kiváló emséid egyenkint csak tizenhármat vetettek volna. Nem lehetnél megelégedve annyival ? Más becsületes ember sertése, ha igen megerőlteti magát, még jó, ha négy-öt malaccal kedveskedik a gazdájának — próbáltam a nagy étvágyát lefokozni. Szóval hozatsz be kettőt és punktum.

— De kérlek, ilyen drága időben malacot enni valóságos bűnszámba megy.

— Ej ! — fakadtam ki türelmem fogytán — mit értesz te a halálos bűnökhöz ! Én betéve tudom az egész katekizmust és ott semmi szó nem esik malacevésről. Még egyszer és utoljára felteszem neked a kérdést : hozatsz, vagy nem hozatsz ?

— Nem — volt a mérges válasza és annak nyomán még a pipa is kifordult a szájából.

Ez ellen már nem volt apelláta. S ha jómagam nem is pazaroltam már több puskaport a dologra, azért a többiek ezentúl nap-nap után állandóan szekálták a malacok irányában. S mikor már a szuronyos vöröskatona is beleszólt a vitába, hogy :

— Főtisztelendő Úr, ugy-e én is kapok majd abból a bizonyos malacból?

Akkor már nem lehetett bírni a szerencsés sertéstulajdonossal : ideges mérgében kijelentette, ha száz malaca volna, hát akkor se juttatna nekünk egyet is. Nem evett bolondgombát, hogy a maga kész vagyonát ilyen szekánt kompániára pazarolja. Punktum.

A pontot ugyan ő diktálta ki, hanem a porzót én tettem rá. Akkor hozták éppen az ebédünket. Engedelmet kértem, hogy az egyszer én mondhassam el a közös asztali áldást. Mélyen tisztelt ülnöktársaim kíváncsian néztek felém, de én már belefogtam:

— Jóságos mennyei Atyánk! aki földi gyermekeidet bőkezű jóságoddal táplálod, alázatos szívvel mondunk neked há-