P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
82 dulásait, a szeszélyeket s szenvedélyeket elnyomjuk, úgy akkor helyettük a felsőbb természet angyali képességei fejlődnek ki. A lélek nemessége a jellem tisztaságában és az egész személyiség összhangjában nyilvánul meg. Az érzület fensége az önzetlenségben, nemeslelkűségben, szerénységben és szívjóságban jelentkezik. Minden gyengesége ellenére is a lélek lassankint arra a tökéletességre fejlődik, amelyet a hősökben és szentekben csodálunk. Emberi élet. Csakugyan igaza van-e a „síró bölcselőnek“, ki azt tartja : legrosszabb élni és legjobb meg nem születni ? Avagy a „nevető bölcsének, aki az életet gyönyörűségnek és boldogságnak tartja és sohasem kíván megválni ettől a bohókás farsangolástól ? Ezeket az életkérdéseket a modern emberiség s a népies bölcselet közkedveltté tette és minden oldalról hangzanak felénk a jelszavak: érdemes élni, nem érdemes élni. Ádáz gyűlölettel küzdenek itt a világfájdalom és az élet lekicsinylésének filozófusai az életért való esztelen rajongás ellen és minden vidám kacagást őrültségnek, gonoszságnak ítélnek. Az emberi élet ezek előtt — mint ahogyan egyik szóvivőjük magyarázza — olyan, mint a csillagtalan, viharos éjszakában döcögő trágyásszekér, amelynek rúdján csak az esti lámpás pislákol, hogy az egész piszok- ságot jobban megvilágítsa. Irigylésre méltó az állat, mert létének nyomorúságát nem érti meg, az embert azonban szellemisége kegyetlenül arra ítéli,
