P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Isten és a lélek

36

A zord vadász,

Meg sem zörren a puzdrája,

Oly halkan jön. S elsuhintja A nyilait egyre-másra.

S fújja kürtjét egyre ; olyan Különös-bús a nótája:

Mind a bénák, s óriások Indulnak a sorba rája.

Fújja kürtjét egyre és mind — Bár kelletlen — táncot ropnak,

Mind kik sírnak, vagy nevetnek,

Kik átkot, — vagy — imát mondnak.

( Dreizehnlinden.)

Istenem, mily kevesen fordítanak időt arra, hogy lelkűkre gondoljanak, még kevesebben, fáradtságot, hogy szegény lelkűket gondozzák. Pedig ma is érvényes az isteni Üdvözítő szigorú, komoly kérdése : „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?“1

Szegény lélek, keresztény módon gondolkodjál saját magadról ! Szállj magadba ! Végre is — csak egy a szükséges ...

Talán te is a szegény, bűnös lelkek közé tartozol; élve eltemetted magad a súlyos bűn állapotának pokoli sírjába? — Szegény szerencsétlen lélek! Még van számodra ideje a kegyelemnek. Ha Isten végtelen szeretete nem kényszerít a megtérésre, akkor legalább a tőle való félelem és az Ő átka, az ítélet napjának és a szerencsétlen örökkévalóságnak borzalmai térítsenek vissza a bűnbánat

i Mt. 16, 26.