P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Isten és a lélek
22 vemben és mondják: én vagyok a Krisztus! és sokakat fognak hamis utakra téríteni“.1 Az emberiségnek fájdalmas kiáltása Megváltó és Üdvözítő után a sok csodaorvos ellenére is bizonyítja szenvedésének mélységét, elkeseredésének nagyságát. — Igaz, egyesek önmegváltásról beszélnek, de ez szomorú bohóckodás és esztelenség, mint Münchhausen báró meséje, aki hajánál fogva rántotta ki önmagát a mocsárból... íme, messze távolból a világ Megváltója, a világ Üdvözítője közeledik a kereszttel és az „örvendetes hírrel“ — az emberek azonban elutasítják —. Az űjpogányság őrjöngve védekezik a „véreskezű Megváltó, a halovány Krisztus“ ellen, a „sápadt galileai“ ellen, aki széttaposott örömök kínjában leli kedvét (Ibsen), „az örömök vérszegénykezű ellensége“ ellen (Anatole France), az „élettagadás szimbóluma“ ellen, „az életnek megátkozója“ ellen (Nietzsche). Az embereknek túlságos szomorúan hangzik a megfeszített Megváltó örömhíre és túlságos kemény a sok „tedd ezt“, „ne tedd azt“. Az emberek inkább hízelgő muzsikát és vidám kacagást óhajtanak. Alkotnak maguknak a saját szájízüknek és bűnös szenvedélyeiknek jobban megfelelő megváltót és üdvözítőt, romlott szívük képzelt bálványára ráaggatnak értékesebbnél-értékesebb színpadi jelmezeket, de ez a csalfa játék mégsem felejteti, hogy a bálvány halott, aki ezt a siralomvölgyet 1 Klimke, Unsere Sehnsucht 50.
