P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Isten és a lélek
lálhatatlan időkön világos aranyszínű hajával, követve a napot. Az ő vállát ékesíti az est bársonypiros pompája és a csillagok aranycsillogása. Az én istenem — mondja a monizmus — jóságos és szelíd. Hálásan köszönt engem a kék virágban, amelyet ápolok és az állat tekintetében, amely kezemet nyalogatja. Nem kell neki bűnöket megbocsátani, ilyeneket ő nem ismer, mert nem mondja bűnnek, ha az ember gyermeke élvez és a szépséget és gyönyörűséget inni akarja, ahol találja. Nincs szüksége papra, minden ember papja a világistenségnek, aki másoknak az emberi javak szent kelyhét nyújtja, szeretettel és irgalommal telíti, megértéssel és megbocsátással áldja ... Ez az én istenem — mondja a panteista monizmus —, ezt akarom tisztelni, de nem sötét, hideg kőből való templomokban. Az égboltozat az ő dómja, az egész föld az oltára, a nap gyújt rajta áldozati tüzet ; a nyári erdő énekel neki karéneket és a napsütésben gyertyafehér fenyőgallyak égnek tiszteletére. Az örökfényű csillagok világítanak házában, ahol lakik. És a legmagasztosabb isten- tisztelet, melyet neki felajánlok, abban áll, hogy amennyire tőlem telik, én is hozzáadok valamit az emberi lét magasabbra emeléséhez, a felvilágosításhoz, az emberszeretethez, a kultúrmunkához, más szóval azon fáradok, hogy Istent az emberben felszabadítsam, szabaddá tegyem a babonától, a bűn és büntetés ósdi őrületétől, szűkkeblűségtől, elfogultságtól... igen — örülj világ — a monizmus új istenre s új dalra tanít: Gloria in excelsis
