P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Isten és a lélek
5 homini! dicsőség a magasságban embernek. (Klug, Gottes Welt.) Nemde nagyszerű egy Isten! Természetisten, emberisten, de csak színpadon használható és fecsegésekre és utálatos önistenítésre ; bálvány és bálványimádás, semmivel sem különb, mint a fétisimádók hódolata a természet erői, képei előtt, Isten ruháját, munkáját imádják, mintha az volna az Isten és az emberi agyvelőben pislogó értelmes szikrát, mintha a mindenség szelleme volna. Szerencsére az igaz Isten a teremtményekben még oly sok csúnyaságot és borzadályt, oly sok bűnt s fájdalmat, rozsdát és éktelenséget hagyott meg, hogy az emberek nem maradhatnak kétségben aziránt: ez a nyomorult világ és a még nyomorultabb ember-e az Isten vagy sem ? Szent Pál ma újra elpanaszolhatná : „Mert ami benne láthatatlan, úgymint örökkévaló ereje és Istensége, világ teremtésétől fogva munkáiból megérthető és látható, úgy, hogy ők menthetetlenek. Mert ámbár megismerték az Istent, nem úgy dicsőítették, mint Istent és nem adtak neki hálát: hanem hiúkká lettek gondolataikban és meghomályosodott az ő esztelen szívok ; magokat bölcseknek mondván, bolondokká lettek. Fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét a halandó ember, sőt a madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával..., kik az Isten igazságát hazugsággal cserélték föl s inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, ki mindörökké áldott legyen“.1 » Róm. 1, 20—25.
