Hirscher János: Önámítás. Az önismeret megkönnyítésére (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1923)
63 Egy úr /vagy úrnő/ cselédjét már nem óhajtja megtartani házában és a legelső ked- vező alkalommal el akarja bocsátani. Miért? Cselédem — úgymond — rendetlen dolgai elvégzésében, lassú és feledékeny. Ehhez járul, hogy nem lehet neki szólni, mert azonnal megsértődik. Urasága iránt sem oly alázatos, mint cselédhez illik. Nem akarjuk megvizs- gálni, mennyi alapjuk van az említett vádaknak, annyi azonban bizonyos, hogy ezek a panaszok nem az egyedüliek, amiért az úr /vagy úrnő/ cselédjét házából el szeretné távolítani. A tulajdonképeni ok az, hogy a cseléd tanúja volt urasága egy hibájának. Valahányszor tehát a cseléd találkozik urával, minduntalan botlását juttatja eszébe és ezért van terhére urának, aki nem akar folyton vétkének tanúja előtt állani. De ha az alkalmatlan cseléd kikerült a házból, javul-e helyzete? Kevésbé súlyos-e most már bűnének terhe, mivel most senki sem emlékezteti rá ? Egyáltalán nem, de így ámítja magát az ember. Azt hiszi, hogy nyer valamit azzal, ha elaltatja lelkiismeretét. Csak semmi se figyelmeztesse vétkére ! Hányán eltüntetnének a 43.
