Savicki Ferenc : Az élet értelme (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1920)
Van-e értelme az életnek
12 ész a legfőbb jót tűzi célul az ember elé, benső lénye hajtja feléje, ám a lét egész berendezése eleve kizárja elérését. A pesszimizmus, melynek ősi hazája India s amelyet Schopenhauer és Hartmann által ismertünk meg, azt tanítja, hogy az élet természetes célja csak az élet boldogsága lehet. Minden embert ellenálhatatlan kényszer űz ennek keresésére és mindenkinek ugyanazt a nagy csalódást hozza az élet. Schopenhauer szerint az élet lényegében csak fájdalom, nincs benne valódi öröm, legfeljebb csak annyi, hogy a fájdalom egy időre szünetel, amit nemleges örömnek nevezhetnénk. Mintha arra volnánk kárhoztatva, hogy szüntelenül olyan körpályán járjunk, melyet izzó parazsak borítanak. Hartmann enyhíti ezt az állítást, amennyiben elismeri, hogy van tényleges öröm is az életben, de végül is arra a meggyőződésre jut, hogy a szenvedés sokkal több és ezért a boldogság reménye még kedvező körülmények közt is csak önámítás, így a pesszimizmus felfogása szerint teljesen le kell mondanunk a tényleges életcél gondolatáról. Annak a létnek, mely telistele van fájdalommal, legfeljebb csak az a nemleges célja lehet, hogy minél előbb megsemmisüljön. „Az élet értelme az élet tagadása.“1 így valójában értelmetlen lesz az élet és legfeljebb csak mint egy vak akarat munkáját tudjuk megérteni : „Vak hatalom volt az, 1 G. Weng, Schopenhauer—Darwin, Pessimismus oder Optimismus ? Berlin, 1911, 161. I.
