Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)

Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából

24

MERCIER : KISPAPJAIMHOZ

tölti : «et erat pernoctans in oratione Dei.»1 És nemde közvetlenül nyilvános tanítása előtt is negyven napot töltött a puszta magányában ?

És abban a pillanatban, amikor már-már üt a legnagyobb események órája, a legméltóságosabb Oltáriszentség alapítása után, mielőtt még szenvedésének véres drámája megkezdődnék, elhagyja az utolsó vacsora termét, elválik az apostolok csoportjától, csak a három kiválasztottat veszi magához; társaságukban áthalad a Cedron patakján, majd még teljesebb magány után vágyódva, legbensőbb barátait s elhagyja, egy kőhajításnyira eltávolodik tőlük és aztán térdreborulva, egymagában kezdi meg a heves tusát akarata, amely erejét az isteni kegyelemből merítette, a lázadó természettel, amely nem akart beleegyezni a halálba; véres verejték festi bíborra homlokát és csorog le szent arcán ; senki sem vigasztalja, csak az Angyal, akit Atyja küldött; de ebből a teljes visszavonultságból annyi természetfölötti erőt merít, amennyit csak a malaszt adhat; és most megnő a bátorsága, hogy végrehajtsa a szeretet lehető legtökéletesebb művét: Nem, nem Atyám, ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied. «Non mea voluntas, sed tua fiat.»2

Az olajfák hegyén szenvedő Jézus; az emberektől, sőt a keresztfán látszólag még Atyjától is elhagyott Jézus, aki az alsóbb vágyak reménytelenségén győzedelmeskedő akarat remény-kiáltásával fordult az ég felé: «Atyám, atyám, miért hagytál el engem?»3.

1 Luk. 6, 12.

2 Luk. 22, 42.

3 Máté 27, 46.