Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)

Első konferencia. A magány

10

MERCIER : KISPAPJAIMHOZ

Mesteremnek föltétlenül, teljesen, ez életben és az örökkévalóságban. Dominus pars haereditatis meae et calicis mei. Igen, Uram, Te leszesz egyetlen örökségem, Te leszesz minden kívánságomnak, tiszteletemnek és szeretetemnek tárgya ; Neked szentelem munkáim minden gyümölcsét. Te erőt fogsz önteni lelkembe, fiúi bizalommal remélem, hogy mindaz, ami most még csak kívánság és remény, szent kegyelmeddel majd valóra válik, tu es qui restitues haere- ditatem meam mihi.»1

Kedves Barátaim, ime itt van dióhéjban hivatásuk egész története.

Valószínű, hogy az imént leírt három fokozatot — a léha gyönyöröktől való elfordulást, a szívnek határozottabb vonzalmát Isten és a szent dolgok iránt, egész lelkűk önkéntes felajánlását Isten szolgálatára — nem mindnyájan élték át egyformán. Úgy hiszem, sokan egymásután járták meg ezeket lassú léptekkel. Másoknál a kegyelem egyetlen lökése mindent elvégzett; mielőtt még Istenhez fordultak volna, veszélyes utakon jártak, hol erényességük nem egyszer hajótörést szenvedett; de egyszer csak elfogta őket a bánat, hirtelen utálattal fordultak el attól, ami őket tévútra vezette, fölismerték Isten hivó szavát, s mint egykor szent Pál a damaszkusi úton, a kegyelem teljes világosságával keltek föl, hogy ezentúl az üdvösség apostolaivá legyenek. Ilyenformán különböző módon hathat Isten azokra a Ielkekre, akiket oltárai számára szemelt ki, de e különféleseg

1 Zsolt. 15, 5.