Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
Második könyv. Magasztos és titokzatos összeköttetésünk Istennel, melyet a malaszt eszközöl
210 AZ ISTENI MALASZT FENSÉGE mélységesebben mégis csak az ara elnevezés hat lelkünkre. Anya, testvér, barátnő kevesebbet mond, mint az ara elnevezés. Isten és a lélek viszonyát is a legédesebben, legjellemzőbben fejezi ki a vőlegény és menyasszony elnevezés, mondja szent Bernât. «Mert ezeknek mindenük közös, itt semmi különálló, semmi megosztott nincs. Mindkettőnek egy öröksége, egy asztala, egy nászágya és egy teste van.»1 4. Itt nyilvánul meg tehát leginkább a malaszt kimondhatatlan nagysága. Mert a malaszt az, mely az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket és isteni nemességet ad, oly nemességet, a mely lelkünket Isten fiával egyenjogúvá és méltó jegyesévé teszi. A malaszt ékesíti föl lelkünket oly mennyei szépséggel, mely Isten fiát annyira elbájolja, hogy leszáll isteni trónusáról, hogy a lelket átölelje és Atyjához vezesse. A malaszt az, a mi a Szentleiket lelkűnkbe hozza, a hol mint az isteni szeretetnek letéteményese, egyszerre vőfélye, záloga és jegygyűrűje a lélek eljegyzésének Isten fiával. A malaszt szellemi közösséget teremt Isten és a lélek között. Lelkünk a rokonlelkek tulajdonsága szerint Isten akaratához simul s arra törekszik, hogy mást ne akarjon mint maga a szent és igazságos Isten. A földi király, midőn aráját hazaviszi, szeretetének első sorban nagyszerű nászajándékokkal ad kifejezést, majd javainak és jogainak, végül pedig saját méltóságának részesévé teszi. A malaszt Isten arájává teszi a lelket és hármas ki1 Bernard., Cant. Serm. 7, n. 2.
