Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
BEVEZETÉS 7 megosztja azzal, a kinek semmije sincs, csak azért, hogy találjon benne oly tulajdonságot, melyért őt a tetszésnek, a gyönyörködtetésnek szeretetére érdemesítheti. Ez történik az isteni kegyelemnél, a malasztnál. Ebből önként kiviláglik, miért terjesztjük ki a kegyelemnek elnevezését jóakaróink adományaira is. Ez kétféleképen történhetik. Értjük ezen elnevezésen a szeretet működését, a kegyesség megnyilvánulását, a leereszkedés bizonyságát annak részéről, a ki jóakarattal van eltelve irántunk. Máskor pedig arra az ajándékra gondolunk, a mely a megajándékozottat gazdagítja. Az első értelemben kegyelmet kérünk embertársunktól vagy a jó Istentől akkor, mikor hozzá folyamodunk, hogy leereszkedő, jóakaratú szeretetéből kifolyólag ezt vagy azt az adományt adja meg nekünk. A másik értelemben vett malaszton a szentírás amaz Istentől nyert szépséget, jóságot és szeretetreméltó- ságot érti, mely bennünket Isten tetszésére és szeretetére tesz méltókká. Azért mondja a zsoltáros: «Ékes alakú vagy az emberek fiai között, kedvesség van elöntve ajkidon, azért áldott meg téged az Isten mindörökké».1 Már most mindezekhez hozzáadjuk azt a negyedik esetet, melynek ránk nézve jelenleg igen nagy fontossága van, — hogy tudniillik ilyen magasabb állású embernél kétféle kegyességben és jóakaratban részesülhetünk : először általános, közönséges, megérdemlett és szükséges, másodszor különös, rendkívüli, meg nem érdemlett és tisztán jóakaratból adott 1 44. Zsolt. 3.
