Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

402

SZENT CHANTAL ÉLETE.

S mikor minden dolgával végzett, ágyba feküdt az utas nyugalmával, ki az indulás idejére vár. Egy reggel elszenderült s megjelent neki Favre anya, bájosan, kedvesen, a mint karjait feléje tárja ki. Megértette, hogy órája közeledik. Még régen megegyeztek, hogy a ki először látja meg az Istent, engedelmet kér, hogy a másikat meglátogathassa.

Betegsége alatt, mint ezelőtt is, mindig lelki vigasztalások és örömek árasztották el Chatel anyát. «Anyám — mondá szent Chantalnak — soha más a szivembe nem férkőzött, mint Jézus, Mária, József, a mi feledhetetlen atyánk és alapítónk, ön és a mi kis társulatunk.» Mikor elhaló teste álomba merült, az orvosok izgató szerekkel élesztették. Ha fölébredt, ajka e szótrebegte: «Anyám! én édes jó anyám!» Mikor pedig megkérdezték, kit szólít, azt felelte: «Két jó anyám van : a boldogságos Szűz, ki a mennyből nyújt segítséget s Chantal anyám, kinek e földön van gondja rám». Megvallotta, hogy a gyónásban vakmerőségről vádolta magát, mert a szentet túlélni akarta, hogy öregségében első leányainak támasza nélkül ne maradjon. «Ez büszkeség volt, — mondta a nővéreknek — mert önök méltóbbak a szolgálatára és vigasztalására, mint én.»

Chantal anya megtört szívvel hallgatta a szabad- kozást s nézte a főnöknő távozását, kire szenvedéseiben annyira szüksége volt. Elszakítani Chatel anyát szent Chantaltól, annyi volt, mint eltörni a botot a vak kezében. De jelszava volt: «Ha az Isten meg is ölne, mégis örökre szeretném». Szilárdan állott a beteg ágyának lábánál; többet szenvedett szivében, mint