Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

403

beteg testében, szemeiben könyek fakadtak s úgy várta végig a betegség lefolyását, mely elvette tőle az egyetlen vigasztalást, melyet neki Isten szenvedéseiben adott.

Chatel anya halála a szentek halálához hasonlított. Az ember nem győzi csodálni e gyenge teremtéseket, mint játszanak a halállal s mosolyognak művein. «Anyám, mondta néha-néha, milyen jó az Isten! Hiúságok hiúsága, tette hozzá, talán azért, hogy kicsinyelje elmúlt örömeit, vagy örüljön jelen szenvedésein — keresztény vagyok, keresztény vagyok !» Mikor pedig a szó már elakadt a haldokló ajkain, szent Chantal a szeretet igéit suttogta fülébe : «Jézusom, életem !» «Lelkem élni fog te benned !» —- felelte a haldokló. «Jézus, Mária és szent József !» — folytatta a szent.

így múlt el az egész éj. Hajnalban, négy óra felé a beteg fölemelte fejét; arca nyugodt volt, szeme de- rültebb fénynyel ragyogott, mint bármikor... Az égre tekintett s ágya takarójára ütött, mert úgy egyeztek meg, hogy, ha már beszélni nem tud, ezzel jelzi majd hűséges szeretetét Jegyese iránt. Gyóntatója még utol- szor föloldozta.

Ekkor Chantal anya sírva a beteg fölé hajolt s fülébe súgta : «Induljon békében, kedves anyám, repüljön Isten karjaiba, ki önt már várva-várja. De ne feledjen el minket, vigye szivünket magával az égbe.» Mintha csak ezt az engedélyt várta volna az indulásra, szeretettel tekintett szentünkre, lehajtotta fejét, hogy áldását fogadja, s meghalt. Arca fényben úszott, mintha az Istenség napja, melyet a boldogult lélek már szín26*