Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

401

ez az erős lélek most rászánta magát arra, a mit egész életében meg nem tett: kérte a Boldogságos Szüzet, nyújtson kevés enyhületet. Félt, hogy megőrül; kiáltása szánalmat keltett. «Úgy kiáltott, mint a rab, kit a kínpadra húznak.» Kevéssel halála előtt lelki fájdalmai elcsitultak, s így a sír szélén megizlelte a békét, melyet e világon nem ismert, de a más világon minden boldogságával élvezni fog. Különös öröm gyűlt ki arcán, sugárzott mint az angyal. Utolsó sóhaja is csendes volt, nem is vették észre távozását.1

Szent Chantal azonnal Chambéry-be utazott, hogy legnagyobb leányának megadja a végtisztességet. Tanúja volt az általános gyásznak és a nyilvános tiszteletnek, mely a sírba kisérte. Mindenki szentnek hirdette; ruháit, mint ereklyéket osztogatták.

Mélyen sújtva, de a vigasztalás enyhületével tért vissza Chantal anya a boldog halottnak temetéséről Annecybe, hol Chatel anya szintén már a halálra készült. Ötvenegy éves volt, jó egészségben, még csak az aggkor küszöbén, de oly meggyőzően beszélt haláláról; el kellett hinni, hogy végórája közeledik. Mindenkinek csak erről beszélt. A mibe addig kezdett, azt sietve fejezte be, új dologba nem fogott. «Siessünk — mondta Chaugy anyának, kinek a Visitatio eredetéről írt Emlékiratait mondta tollba, — már kevés az időm.» Nagyon sürgette, írja meg szent Chantal életét és erényeit: «Kérdezzen csak leányom, — mondotta — hogy semmit el ne feledjek, mert nemsokára egészen elnémulok.»

1 1637. június 15-én. Vies des premieres mères, I. 112. Szent Chantal élete. II. 26