Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

399

róla Isten előtt vagy önmagában. Soha se kutassa a lényegét, hogy mással közölje, a lelkiismeretvizsgá- lásnál ne is vegye tekintetbe. Rejtse baját magába, mintha nem is érezné. Tekintsen Istenre s ha szólhat hozzá, csak ő róla beszéljen».1

Ez — ismétlem —■ az igaz és hősi lelkinevelés vezér- gondolata. Megoldja, fölszabadítja a lelket saját terhétől, elvonja tekintetét önmagától, belemélyeszti az Istenségbe, megtanítja, hogy Istennel sokat gondoljon, magával csak keveset, s így elfojtja a belső fájdalmakat, mert ha elvonjuk a táplálékot, elalszik a tűz. A lelki kín is olyan, mint minden más, mit a képzelet nagyító üvegén át szemlélünk. Minél merőbben nézzük, annál nagyobb. Csak akkor tűnik el, ha nem nézünk reá még a megalázódás céljából sem.

Szent Chantal igen üdvösnek találta ezt a gyakorlatot; fogadalmat tett, hogy tudva-akarva sohasem időzik a kisértéseknél, velők szóba sem áll, nem is figyel rájok. Chatel anya beleegyezett a kikötéssel, hogy fogadalmát csak egy-egy napra teszi s regge- lenkint2 megújítja, így majd némi vigasztalást talál.

A lélek gyötrelmeihez még szive fájdalmai is csatlakoztak. Isten már eddig is gyakorta sújtotta őt legszentebb érzelmeiben. Atyja, gyermekei, unokái, két veje, menye szemeláttára hunytak el. Hat gyermeke közöl csak egy leánya maradt, az is özvegy volt ; unokái közöl még három élt, de mind árván maradt. S mikor Isten elvette édes gyermekeit, elragadta lelki gyerme1 Lettres de sainte Chantal, p. 407.

2 Mémoires de la mère de Chaugy p. 463. Maupas, p. 247.