Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Tizenkilencedik fejezet

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

9

vással — ha a kicsi élne, érte nekem is élnem kellene, de így egészen a tied vagyok Istenem, egészen a tied!»

Végrendeletét tökéletes öntudattal mondta tollba, s miután földi ügyeit elintézte, még nagyobb gonddal készült Isten színe előtt megjelenni. Alig volt tizenkilenc éves, nagy fájdalmak kínozták, majd folyton haldoklóit, de szelleme szabad és nyugodt maradt, egészen természetfölötti nyugodtság és béke töltötte el.

Este nyolc órakor orvosa már előre látta a katasztrófát s kijelentette, hogy a beteg legföljebb még háromnégy órát él, azért Chantal anya szalézi szent Ferencet hivatta. A szent sietve jött, néhány paptársát is magával hozta, a kik mélyen megindulva, könyes szemmel nézték a haldokló szent buzgalmát.

Mária Amáta meggyónt, megható áhítattal magához vette a Legszentebbet utieledelül, azután kezeit összetéve, azt mondta édes anyjának : «Szabad még valamit kérnem, anyám ?» Chantal anya, a ki tudta, mennyire szerette férjét, azt gondolta, hogy talán melléje szeretne temetkezni. «Jó leányom — felelte — csak szólj bátran, ha lehetséges, teljesítem kívánságodat.» «Akkor egész alázatossággal azt kérem anyám, hadd vegyem magamra én is a Visitatio szent ruháját.» Majd a szent püspökre tekintve, folytatta: «Igaz, hogy nem vagyok méltó erre a kegyelemre». Szavaira a körülállók nem tudták elfojtani megindultságukat, a szent püspök elkezdett sírni, Chantal anya, a ki ágya fejénél ült, fájdalmas zokogásba tört ki.

Azonnal ráadták a haldoklóra a próbaéves öltönyt, és mivel a végső veszedelem mindegyre közeledett, a szent püspök megkérdezte, óhajtja-e az utolsó ke-