Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)
Harmincadik fejezet
HARMINCADIK FEJEZET. 355 sodorják». A mint ezt mondta, öcscse, a bourges-i érsek lépett be a társalgóba. Annyira sírt, zokogott, hogy mindenkit meghatott. Apróra elbeszélte unokaöescse minden jelességét, érdemét, lefestette jó természetét. Fájdalmát majd fokozták, majd enyhítették az apró emlékek, melyek oly kedvesek, mikor elveszítjük szeretteinket. Egy ideig egybefolyt a sok könyű, azután a szent visszavonult, a nélkül, hogy a társalgóban, mely pedig csakhamar megtelt papokkal és szerzetesekkel, valaki is mert volna hozzá egy szót intézni. Mindenkit elnémított a fájdalom és a csodálat. Napokon át volt a szent ily néma és lehangolt. Már életét féltették. Szabad időben lehunyt szemmel fonogatott rokkáján, egyetlen szó nem jött ajakára, egészen elmélyedt. A végtelen fájdalomban mégis ragyogott az öröm egy sugára. Hiszen már tíz éve aggódott gyermeke üdvéért. Gyakran megremegett a gondolatra, hogy párbajban ölik meg. S keresztény szive most föllélekzett, mert érezte, hogy fia lelke túl van a veszélyen. «A legkisebb aggodalom, mondá, hogy gyermekem Isten kegyelmétől megfosztva, párbajban hal meg, melybe barátai kényszerítették, jobban gyötörte szivemet, mint most jó és keresztény halála. Sőt a vigasztaló tudat, hogy fiam a hitért ontotta vérét, leküzdi fájdalmamat.» Mindjárt másnap, hogy a szomorú hírt vette, mely annyira lesújtotta, a fiatal özvegyre gondolt. Irt neki, nem hogy vigasztalja, mert az még korán volt, de meg egyáltalán lehet-e meg vigasztalódni ily kegyetlen válás után? hanem, hogy megkísérelje legalább fölébreszteni azokat a gondolatokat, melyek némi 23*
