Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harmincadik fejezet

352

SZENT CHANTAL ÉLETE.

lemért, hogy fia az életben hűen tartsa meg Isten parancsait s végre a mennyország kimondhatatlan boldogságába jusson.1 Irt a fiatal bárónénak is, hogy vigasztalja és bátorítsa, mert a közeledő háború természetesen nagyon nyugtalanította. «O, kedves leányom, írja, tudom, szerető szive mennyire fáj, hogy Celsus Benignust a háború veszedelmei közt látja. Ha rágondolok, én is sokat szenvedek. Higyje el, most buzgóbban imádkozom érte, mint azelőtt. Remélem, a jó Isten megoltalmazza, vagy ha másként lesz, irgalmasan atyai karjaiba fogadja.»2 Nemcsak ő imádkozik, hanem imádkoztát is érte mindenütt. Ir Favre és Bréchard anyának, Frémyot érseknek és a Coulanges-családnak. Panaszkodik, hogy nem kap hírt; levelet levélre ír, hogy folyton részletes tudósítást kapjon fia sorsáról.

A háború megkezdődött. A napról-napra növekvő veszélyben Celsus Benignus, kit anyja és ifjú neje tanácsai vezéreltek s annyi imádság oltalmazott, úgy érezte, hogy hite újra éled. Szokott bátorságához és igazi francia kedélyességéhez komolyság és azok a magas gondolatok járultak, melyek minden keresztény lélekhez illenek, mikor szemébe néz a halálnak. Mikor 1627. július 22-én föltűntek az angolok a tengeren, közel Rhé partjaihoz, s mindenki tudta, hogy estére csata lesz, ritka áhitattal meggyónt, megáldozott, kibékülve Istennel, nem gondolt másra, mint hogy hősileg tegye kötelességét.

A harc véres volt. Hat óráig tartott. Celsus Benig1 Lettres de sainte Chantal, a 80. levél.

2 Lettres nouvelles. Edit. Migne, p. 1367.