Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)
Tizenkilencedik fejezet
TIZENKILENCEDIK FEJEZET. 7 rítsa ő is. De a fájdalom erővel rohanta meg, nem tudta elviselni. Leányának látása, a ki élettelenül, alél- tan roskadt össze, megtörte szivét, halk kiáltással ő is összeesett. Ki látott valaha ilyen szomorú képet? Anya és leánya, fájdalmukban eszméletüket veszítik. A szent püspök térden állva sír, zokogása majd megfojtja. A mint a fájdalom első percei elmúltak s a keresztény megnyugvás ereje fölülkerekedett, a szent püspök a kápolnába ment s a drága halottért szentmisét mondott. Mária Amáta a sekrestyében hallgatta, hogy szabad folyást engedhessen fájdalmának. Arca köny- árban úszott, de angyali vonásaiból semmit sem veszített. Néha-néha egy-egy szivet facsaró sóhajtás röppent el csöndesen ajkairól : «Én Istenem ! én egyetlenem, mit tettél velem ! O, milyen mély ez a seb ! Istenem, segíts rajtam. A te kezed sebzett meg, a te kezed gyógyítson meg engem !» Kezeit összekulcsolva s szemeit az égre emelve, egész hangosan, a nélkül, hogy tudta volna, azt mondta: «Én Üdvözítőm, te adtad nekem ezt a kedves zálogot; miért vetted vissza tőlem, mikor a helyett, hogy tőled elszakított volna, csak még inkább egyesített veled ? Istenem, én a tied vagyok, a tied akarok lenni ezentúl is mindörökre, csak adj nekem erőt, hogy kezed súlyát el tudjam viselni. Nem voltam méltó ilyen férjre. Rendkívüli segítségre van szükségem, különben megöl a fájdalom». A mint a szentáldozás ideje jött, anyja, a ki mellette térdelt, a rácshoz vezette, s mikor az Úr asztalához járult, titokban örökös tisztaságot fogadott és a
