Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 1. kötet - 66. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1903)
Hatodik fejezet
HATODIK FEJEZET. 197 mihelyt szent misémet mondani az oltár elé járulok, többé nincsen szórakoztató gondolatom, de egy idő óta mindig kegyed jut az eszembe, nem azért, hogy szórakozottá tegyen, hanem inkább, hogy jobban Istenhez emeljen. Én nem tudom mit jelent ez.» Még több más dolgot is beszélt neki komolyan és Istenre irányult társalgással. Miután az özvegy behívta és letérdeltette négy gyermekét, a szent megölelte és megcsókolta őket, végül anyjukat áldotta meg és aztán magára hagyta tele égő vágyakozással, hogy egészen az Úr Jézusnak szentelhesse életét. Szalézi szent Ferenc a következő napon elutazott. Mikor kocsijába akart szállani a szent-István-téren, nagy tömeg vette őt körül, hogy még egyszer, utoljára fogadja áldását. A meghatottság általános volt. Egyesek sírtak, mások ruháját csókolgatták. Lovait fogták meg, hogy elutazásában meggátolják. «Nem, nem, méltóságos úr, kiáltozták, nem engedjük, hogy elmenjen, vagy ha mennie kell, karjainkon viszszük Annecy-be.» Chantal asszony nagynénje, Taboureau Vilma úrnő, Frémyot tanácsos özvegye azt kiáltotta: «O, a nagy tolvaj, Istenem, a nagy tolvaj, nézzétek!» Mikor kérdezték, mit akar mondani : «Nem látjátok, úgymond' hogy magával ragadja s elviszi mindnyájunknak szivét?» A polgármester és a városbirák is megjelentek, hogy köszönetét mondjanak s egy a város címerével ellátott gazdag művű ezüstedényt ajánlottak föl neki, de a szent nem fogadta el. «O nem, uraim! mondta, nem azért jöttem, hogy ezüstjüket, hanem
