Hammerstein Lajos: Boldogságunk az Egyházban - 63. évfolyam (Budapest, Stephaneum, 1900)
Előszó - Előszó a második kiadáshoz
46 magát ilyennek aláveti, lemond arról, hogy későbbi szabadkutatásaiban Isten létét vagy e mennyiségtani igazságokat kétségbe vonhassa. Másodszor a hivő protestáns elvetve a hagyományt, egyedül Isten Írott igéjére, a Szentírásra támaszkodik. Azt azonban, mi Isten Írott igéje, a protestantizmus egyedül csak hagyományból tudja. Ez ismét teljes ellenmondás. Ekét példa szolgáljon bizonyítékul arra, hogy a protestáns hitrendszer tarthatatlan s így megbízható «váltót az égre» sem nyújthat. Mi katholikusok ellenben oly boldogok vagyunk, hogy vallásunk teljes következetességével az értelmet, következőleg a szivet is kielégíti. Azoknak, kik a katholikus vallásban nőttek föl, ez annyira természetes, hogy ezen boldogságukat kevésbbé érzik. Sokkal élénkebben foglalkoztatja azonban ezen boldogság érzete azokat, kik más vallásból tértek meg a katholicizmusra. Megengeded, hogy ezen állításomat ismét a gyakorlati életből vett példákkal bizonyítsam. A már említett konvertita, Richter F. Ágoston, beszéli : «A protestantizmus ölében születtem és nőttem föl, tanaiban éltem 30 éves koromig s e hosszú idő alatt úgy éltem, a mint a protestantizmus megengedi híveinek: menten az úgynevezett lelkiismereti kényszertől, a katholicizmusnak úgynevezett nyűgeitől. Ámde lehetetlen, hogy a ki annak tartja a vallást, a minek tartania kell : t. i. az élet tömkelegén át egyetlen biztos vezetőnek, magasztosnak, szentnek, az üdvösség útjának, szóval e legfőbb jónak, hogy az a protestáns hitben gondtalanul folytassa életét s a benne kínálkozó álszabadságot zavartalanul élvezhesse a nélkül, hogy soha se érezne lelkében serkentést arra, hogy a protestantizmus tévtanait és szembeötlő ellenmondásait elvesse, a nélkül, hogy ne vágyakoznék valami tisztább, boldogítóbb, más szóval igaz vallás után. Ez az első benső szózat, mely a protestánst megtérésre bírja, ha önzetlenül gondolkozik, Istent féli s üdvét szeme előtt tartja. A vallás földi létünk kincse és ékessége, életerőnk, legfőbb célunk, a legdrágább, legerősebb kötelék, mely a földit, a mulandót és változót, a földöntúlival — az el nem mulóval és változatlannal — az időt az örökkévalósággal, az embert
