Majunke Pál: A porosz-német kulturharcz története. 1. kötet - 60. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1897)
További készülődések a "kulturharczra"
36 MUNKÁLATOK LX. ÉVFOLYAM dözik és csúfolják — már egészen rendben levőnek találják az emberek.“ Midőn később a háború folyamán a vallási türelem kérdését ismét szóba hozta valaki az asztalnál, a miniszter nem kevésbé himezés-hámozás nélkül foglalt állást a türelem mellett vallási kérdésekben. „Azonban“ •— folytatta ez alkalommal is — „a felvilágosultak sem türelmesek. Ok üldözik azokat, a kik hisznek, bár nem máglyával, — mert ez ma már nem járja — hanem gúnyolódással a sajtóban ; s a népnél, a mennyiben az a hitetlenek közé tartozik, nem vagyunk e tekintetben előbbre, mint azelőtt. Nem szeretném nézni, mily gyönyörük telnék benne sokaknak, ha Knak pásztort felakasztanák.“ Említették, hogy a régi protestantizmus nagyon türelmetlen volt és Bucher felhívta rá a figyelmet, hogy Buckle szerint a hugenották buzgó reakczionáriusok voltak s hogy ez főleg az akkori reformátusokról áll. „Nem épen reakczionáriusok“, —- viszonzá a kanczellár — „hanem kis zsarnokok, minden pásztor egy kis pápa volt.“ Felhozta Calvin eljárását Servettel szemben s hozzátette : „Luther is ilyen volt“. Egy másik asztaltárs arra emlékeztette, hogy miképen bánt Karlstadttal és a münsteri rajongókkal s az utána következő wittenbergi polemizáló theologusokra, valamint Krell kanczellár kivégeztetésére Drezdában, a ki titkos kalvinizmusáért halállal lakolt. Bucher elbeszélte, hogy a skót presbyterianusok a lefolyt század végével valakit, a ki Paynes Tamás könyvét az emberi jogokról, másnak csak kölcsön adta, huszonegy évi deportatióra Ítéltek és tüstént lánczra vertek. A kanczellár egy másik vendége meg az Új-angol államok puritánjaira utalt, a kik merev türelmetlenségükkel a máskép gondolkodók iránt ital-törvényükkel (Liquor-Law) a legnyomasztóbb kényszert és nyomást gyakorolták s gyakorolják részben még ma is. „S a vasárnap megülése Angliában és Amerikában“ — mondá Bismarck — „az már mégis rettenetes zsarnokság“. Emlékszem, hogy a mikor először jöttem Angliába és Hullban partra szálltam, az utczán fütyöltem. Egy angol, a kivel a fedélzeten megismerkedtem, arra kért, hogy ne fütyüljek. Azt kérdeztem, ugyan miért ne ? Tilos az itt ? Nem, adta válaszul, hanem vasárnap van. Ez annyira felboszantott, hogy rögtön egy másik gőzösre váltottam jegyet, a mely Edinburgnak tartott, mert az nem tetszett, hogy nem szabad fütyölnöm, a mikor kedvem tartja.“ . . . „Nem vagyok ellene a vasárnap megszentelésének“, folytatá, miután Bucher megjegyezte, hogy a vasárnap Angliában általában nem oly terhes, a mint azt Németországban rendszerint képzelik ; rá az mindig jótékonyan hatott csendjével a londoni hétköznapok lármája és zsibongása után, a melyeken már korán megkezdődik a siketítő lárma. „Ellenkezőleg, mint földbirtokos mindent elkövetek, a mit csak tehetek ez ügyben. Csak azt nem akarom, hogy az embereket rákényszerítsék. Mindenkinek tudnia kell, hogy készül el a legjobban a jövő életre. . . . Vasárnap sehol sem szabadna dolgozni, nem annyira azért, mert jogtalanság Isten parancsa ellen, mint inkább az emberek kedvéért, kiknek felüdülésre van szűk-
