Majunke Pál: A porosz-német kulturharcz története. 1. kötet - 60. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1897)
A "kulturharcz" okainak rövid összefoglalása
154 MUNKALATOK LX. ÉVFOLYAM ban ostromolják s kik minden kiváltságot, melynek az egyház birtokába jut, egy-egy visszalépésnek tekintenek azon vallásszabadság útján, mely a szabad vallásban áll. A királyt egyháza körüli tevékeny s mindent felkaroló gondoskodása sem menthette meg a gyanútól, hogy a katholikusok- kal rokonszenvez. Az előny, melyben a katholikus ügyet állítólag részesítette, gyűlöletet szült, mely csak időre vár, midőn háborítatlanul kitörhet a katholikus egyház ellen. Ez idő, úgy látszott, hogy megérkezett, midőn egy kormányválság után egyszersmind politikai, különösen egyházpolitikai válság volt várható. Az idő azonban erre még nem érkezett meg ; a königsbergi koronázáskor a bíboros, ki a püspökök nevében szólott, jóindulatú választ kapott, mely az előbbi kormányok által teremtett viszonyokat örvendeteseknek ismeri el. Tíz évig tartotta lelánczolva a király a gyűlölet démonjait. Még 1866-ban örvendeztette meg Pál érsek a jelenvoltakat ezen teremben azon állítással, hogy legutóbb a királytól személyesen a legmegnyugtatóbb biztosítékokat kapta. Az ellenséges támadások a katholikus egyház ellen parlamentáris téren jutottak kifejezésre. Nemsokára ezután megkezdődött a hatalmak játéka, melyeket semmiféle királyi szó sem tud megakadályozni. Az észak-német szövetség létrehozásával megerősödött a katholiczizmus ellenségeinek túlsúlya s különösen az egyházellenes harczra szervezett hadsereg szerencsés sikerei a politikai téren növelték az államhatalomra gyakorolt befolyását, melylyel Németország katholikus része a nyilvános életből kizárandó. Nemsokára azt hangoztatták, hogy a birodalomban nincs helye két egyháznak, hogy a katholikus egyház igényei a népek jólétével nem férnek össze. Hallható volt a fenyegetés, hogy a támadással a hittel szemben sem hagynak fel, annál kevésbé az egyház alkotmányával szemben. A számtöbbség s a tömeg despotismusa közepette keletkeztek a májusi szörnyszülöttek, melyek annyi pusztítást okoztak, hogy alkotóik maguk voltak kénytelenek kárhozatos hatásuk megakadályozásáról gondoskodni. E kísérletek sorába tartozik azon tárgyalás, melynek folyamán az egyház feje a lelkek üdve miatt arra határozta el magát, hogy főpásztorunkat fölmentse s helyébe utódot nevezzen ki. Engedelmességgel és hűséggel fogadjuk Krisztus helytartójának szavát ; meghatva s hálával telve mondunk búcsút a távozónak és bizalommal s tisztelettel szívünkben várjuk utódját. Meddig folytatja aknamunkáját a tévedés, senki sem tudja ; a mi gondunk, hogy kötelességünkről főpásztoraink, egyházunk és egymás iránt meg ne feledkezzünk, a lelkészség feladatát megkönnyítsük s az egyháznak a fenmaradás dicsőségét biztosítani segítsük. A bizonytalan jövőbe mindenkor azon vigasztalással tekintünk, hogy Isten megengedi a hiú emberi bölcseségnek, hogy tovább fonja szálait, némelyikét a szelek fuvalma ragadja magával, másikát saját terve szerint ő fonja szövetté. A világ folyását két dolog határozza meg, két erő, az egyik szerfelett múlandó, a másik világokat hordoz s örökkévaló: „az emberek hiúsága és Isten bölcsesége.“
