Munkálatok - 51. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1888)
Éjféli tanu
302 VT«" . -«=« Költemények. Csak is most volt, nem rég, hogy danátok Altatóan hangzék messzire, Melyre erdő- s zöld mezőbe’ rátok Irányult az érző lény szive. Mért nem zengtek most is oly szavakkal ? Mért oly néma a kis berki lak ? »Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?!« Tán az őszi tájnak hervadása Ejtett sebet kebletek dalán ? S szívetek bogy szebb tavaszát lássa : Csak ez egyre nincs remény talán ? Hisz dalolni véd, segít a nemtő; Föl hát; bár ha bús dalt zengjetek: »Ha már elmúlt s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek ! « Mire egykor intett jó anyátok : Hogy az ének zengjen szüntelen, Feledésbe menni ne hagyjátok, Mig csak él egy szikra érzelem ! S ha dalolni véd, segít a nemtő, De örömre nem gyűl kebletek »Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek ! ! ! « E J F É L I TANÚ. # felhő csak zúg-búg, a vihar csak szárnyal, Vad játékot űzve a nyék juharával, A nyúlánk fenyővel. Eecseg a vén plátán, ropog törött ága, Lombozatja rongyán ég futó villáma Czikáz át idővel. »Békülj édes Lászlóm, békülj ki az éggel, Űzd ki a kisértést, mely szívedben székel, Gondolj tenjavadra!« Esdve esd az ősz pap, tanácsolhiába, Konok az ifjú gróf rideg hitvilága, Mit sem hajt az aggra.
