Munkálatok - 51. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1888)

Éjféli tanu

Költemények. 303------------------------------------»Hódolj édes Lászlóm, hagyj föl kételyiddel,

Megtérésed művét, üdvösséged, hidd el,

Az Isten akarja!«

»A mit büszkén vallott eldődim nagy háza.

Azt meg nem tagadja, azt meg nem gyalázza

Legutolsó sarja!«

A felhő nem oszlik, a dörgés nem enyhül,

A nyargaló szélvész dühe tova zendűl Az elhagyott parkban . . .

Várja a vergődő, nyugtalanul várja,

Mikor nyomja el már élte végső álma,

A gyászos hivatlan ?

»Még egynéhány óra ... oh jaj félek, félek !... Még egynéhány hörgés — elrepül a lélek Nehéz váddal telve.

Az Istenre kérlek, ne játszszál jövőddel,

Vedd az igazságot, melyben anyád nőtt fel,

Vedd szivem szerelme !

íme itt a festmény, Boldogságos képe, Eltévedt juhocskák édes menedéke,

Hadd kezedbe tennem !

Fordulj fiam hozzá, könyörögjön ajkad S a kegyelmek Szüze megkönyörül rajtad —« »Nem én, anyám, nem, nem !«

Szende liliomként borulva nyakába Esdik szép testvére, zokogó leányka : Lágyuljon, engedjen.

Lágyul is a küzdő — szégyell, nem mutatja, Mig elrejtett könnye, fojtott indulatja Ki nem verdik egyben.

»Tudom, a diesőűlt sírjában felretten És nyomasztó átkot zúdít el felettem,

Ha hajlok a szóra.

De ha jelét adja hitem hirdetője,

Hogy rossz magot hintett : elbúcsúzom tőle S győz anyám, győz Róma!«

Imádkozik a pap, imádkozik csöndben, Kérése, fohásza egek felé röppen Mély áhítat szárnyán.