Munkálatok - 51. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1888)
Örömdal
Költemények. 295 Egy nemzet könnye rezg, egy nemzet szive vér, A szív hálát dobog, a könyű üdvet kér. S mit milljó szív dobog, s milljóknak esd könnye, Imában egyesül s az égi trónhoz hat : Oh népek Istene, tekints ma e földre S kegyelmed adja meg, mit kér ez áldozat ! Örülj szép Hunnia, rég volt ily ünneped ! Sötétlő ködlepel borúl-e szét a tón, Ha kelő nap hinti sugárit biztatón ? Emésztő bánatod talán nem szünteted, Ha régi fényedet feltűnni láthatod ? Mi nagy volt, nem múlt mind, sírbolt nem takarja, Feltűnt a régi múlt, nagy ősök nagy Sarja : Asztriknak szelleme, Pázmánynak lelke él ! El hát a bánatot! dalt harsogj Hunnia! Mig érted ily szív ég s imája égbe kél : Napodnak nem lehet bánatba hullnia ! Vigadj hát Hunnia Fiadnak ünnepén, Dicsőült homlokát babérral fonjad át, Ezüstös fürtire nyújts arany koronát ! Jutalmat kér a félszázados honfi rény. Kinek hő kebelén virrasztóit honfi gond, Ki mindent áldozott, ha kért a hon java, A kinek gondja csak — Isten és hon vala : Hazája háláját kiérdemelte tán ! . . . Homályos ott arany, hol erény fénye ég, Harsogjon hát a dal Kárpáton s Adrián : Áldjon meg nagy Főpap, áldjon meg a jó Ég! Félszázad óta vívsz bajnokul Sionnál ; Gyűlölet-nyilakat lőtt a vak hitetlen Magasan lobogó zászlódra, a melyen Szeretet a jelszó ! de te nem lankadtál ! Feldobbant rá szíved s tán könyed kicsordult . . . De e szívdobbanás csak áldást hirdetett, Csillámló könyeden szív békéje rezgett. Megszentelt ajakad ihletett szavára Varázsló érzelem szállott a telkekre, Fölpattant a szívek rozsdásuk bűnzára : S legelső fohásza Érted szállt Egekbe. Ihletett ajkidról az ige szétáradt, Új élet sarjadzott, hit s tudás felvirult !
