Munkálatok - 51. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1888)
Örömdal
m 296 Költemények. Haj de alig virradt, haj de alig pirkult . . . Megjelent a sátán szétdúlni munkádat. Magára ölté az álbölcsek köntösét, Hogy a csalhatatlan tudományt megdöntse, — S a szakadás mérgét hazánkra kiöntse. De őrt állt az igaz tudomány fölkentje, Magasra emelve lángló szövétnekét S szégyenülve hátrált az álbölcs előle . . . Újra fény övezte hazánk sötét egét ! Kebledre öleltél koldust és szenvedőt, Arra a kebelre, melyet bíbor födött. Pedig mily űr van a bíbor és rongy között ! A sebre balzsamod gyógyító enyhet szőtt, Az éhező szegény, a nyomor gyermeke Szégyenpír nélkül vett kezeidből segélyt. A jó ég tudja csak, irgalmad kin segélt? Jóságod hirdeti, dicsérő röpke hír; — De többet mond a köny, az árvák hív könye, Melynek enyhült árja az egekig felsír : Áldd meg Jótevőnket, oh árvák Istene ! Áldás és szent dana árad el szerteszét. Föl dalra hát mi is, fel ifjú társaim ! Harsogjon víg öröm a dalnak árjain ! Tisztelni jöjjetek félszázad érdemét i Ez ősz pap megtanít szeretni nemzeted’ S imádni Istened’, — te iíjú Levita ! Előtted a hosszú pálya-út még nyitva : Ide hát tanulni, nyitott könyv e kebel, Aranyos betűkkel írta rá fél zázad : Embert mi tesz nagygyá ? — bíborig mi emel ? . . — Kit erény vezérel, útjára fény árad. Vezérünk ünnepel, örömre kis sereg ! Fel a lengő zászlót! előre kis csapat! A szívnek húrjain zendiiljön meg a lant, S mit annyi szív dobog, mit annyi ajk rebeg : Zengje el dalunk is, az ifjú szív dala ! Szeretet-virágból kötözzünk koszorút, Mely közé gyöngy-ékül a szemnek könye hullt, S gyermeki szerelmünk jeléül nyújtsuk át. Zendüljön fel dalunk, mely szívből száll, fakad : Hallgasd meg Istenünk ez öröm-glóriát S kegyelmed adja meg, mit kér ez áldozat !
