Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
158 IU. A hitújítástól a jelenkorig. 2. A jelen és a jövő. paulai sz. Vincze irgalmas nővéreinek, »úgy előbb kifogytok a szegényekből, mint a segélyezésökböz megkívánt eszközökből“. E szavakat az önkénytes szegényápolás bármely ágáról elmondhatjuk. Ha az önkénytes szegényápolás költségvetését meg akarjuk állapítani, egyáltalán nem szabad az állami szegényápolásra fordított összegeket mérvadó gyanánt tekintenünk. Erre nézve mondá Chalmers: „A jólétnek és erkölcsösségnek általános gyarapodását nem valami nagy, de gondatlan kezekre bízott pénzhalmaztól, hanem bölcs és körültekintő szegényápolók által kezelt, habár csekély tőkétől várhatjuk, ha ugyan magok e szegényápolók a valódi felebaráti szeretet szellemétől áthatottan munkálkodnak embertársaik közepett s azt tekintik legszebb czéljoknak, hogy kerületeikben a szegénységnek általában vagy elejét vegyék, vagy felkarolják azt“. Teljesen igaza volt Chalmersnek, midőn ezeket mondá, mert saját tapasztalatai győzték meg erről; 10,000 lelket számláló plébániájának szegényei számára évenkint csak 442 tallérra volt szüksége, míg azelőtt az állami szegényápolásnak 60,000 tallér sem futotta ki. Kiszámították, hogy beleértve a városokat is, minden 12 személyre jutna egy olyan, kit segélyezni kellene. Vájjon nem volna képes ez a tizenkettő egynek nyomorán segíteni ? A háziszegényápolásban a község minden vagyonosabb polgára tartoznék résztvenni adományaival, s mihelyt a kényszer-szegény- ápolás megszűnnék, e czélt kevés kivétellel el is lehetne érni. Ha épen az első években mutatkoznék is deficzit, a szükséges összeget a községpénztárból lehetne pótolni. Mig az intézeti ápolás javára többszörönkint tétetnek nagylelkű alapítványok, addig a háziszegényápolás holmi nagyobbszerü alapítványokra s általában birtokszerzésre nem igen számíthat. Kevés az olyan ember, ki alapítványok tételére határozza el magát, mig, ha pillanatnyi segélyt kérnek a háziszegényápolás czéljaira s a nyomor enyhítésére, mindig akadnak résztvevő szivek s jótékony kezek. A mire itt szükség van, az nem áll egyébből, mint önkénytes, de időközönkint folyton megújuló adományok- és ajándékokból, melyek a pillanatnyi szükséghez, s a nyomor fokához képest változnak s rendkívüli esetekben amúgy is nagyobb mérvben ajánltatnak fel. A szükséges anyagi eszközök előteremtésénél sokkal fontosabbnak találom az ápolás helyes szervezését. E végre megkiván- tatik, hogy egyrészről a városokban az ápolás lehetőleg ki legyen vonva a központosító rendszer keretéből, másrészt egységes vezetés
