Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)

Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig

134

III. A hitújítástól a jelenkorig-. 2. A jelen és a jövő.

is. Pretymann, Schaffte, Schmoller, Wagner B., Emminghaus, Lut- hardt határozottan rosszalják az állami szegényügy mai állapotát, ellenkezőleg mások, mint Rocholl, Reitzenstein, Löning, Lammers, Adickes, Riedel irtóznak a ma fennálló szegényjog alapjait megbolygatni, csakis azt tartják kívánatosnak, hogy a szegényterhek a nagyobb testületek között arányosabban osztassanak meg, s ettől várják a hangosan emelkedő panaszok elnémulását.

Ellenvetik, hogy a mai szegényápolás nem ismer jogot egyes szegények részéről a segélyezésre nézve, hanem csak kötelességet a községek, és jogot az állam részéről. Azonban a gyakorlati életben mindenkinek jogában áll közigazgatási úton is kierőszakolni a segélyt a községtől. Azt állítják továbbá, hogy már csak közbiztonság szempontjából is szükséges, hogy állami szegényápolás létezzék. Ennek szükségessége még eddig bebizonyítva nem lett. Francziaországban fennállhat a közbiztonság a községek kényszerkötelezettsége nélkül is. Egy másik ellenvetés azt mondja, mindenkinek joga van az élethez, s kiki megkövetelheti, hogy a végső szükség ellen biztosítva legyen. Ez minden bizonyára igaz. Sőt mi több, az elhagyatott még azt is megkívánhatja, hogy ne pusztán adományunkkal segítsük, hanem személyesen is osztozzunk bajában. Az alamizsna szó (könyörűletesség) mindkettőt kifejezi. Az állami szegényápolás nem tehet többet, mint hogy a könyör- adománvt behajtja, s épen azért nem felel meg az igényeknek. A szegényekről alig lehetne helytelenebb úton gondoskodni, mint ha nekik jogot tulajdonítunk, melynél fogva megkövetelhetik, hogy őket segélyezzék ; e mellett szól a történelem és a tapasztalás. Ily kérdésekben nem elméletekkel, hanem tényekkel kell dönteni. Az angol törvényhozás jogot biztosít a munkára s a szegényeknek a segélyeztetésre, és mindennek daczára napirenden vannak az éh- halál-esetek, s a rendőri- és egészségügyi hivatalos jelentésekben állandó rovat van az „éhhalál“ számára. Francziaország csakis az árvák és őrültek eltartására kötelezi községeit, egyébként a társadalom jószivűségére hagyja a szegények gondozását, s mégis Francziaországban az éhhalál hallatlan dolog. Közmondássá vált : en France on ne meurt pas de faim.

Az állami szegényápolás pusztán legvégső szükség esetére hajlandó segélyt nyújtani, még pedig olyképen, hogy az „egyenértékű“ viszonzása legyen azon „haszonnak“, melyet az illető szegénységre jutott egyén megelőzőleg hajtott gazdasági szempontból a községnek. Ezt mondja szóról szóra a német országgyűlés bizottságának jelentésében foglalt 1870. jun. 6-áról kelt indokolás a sze-