Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
130 III. A hitújítástól a jelenkorig. 2. A jelen és a jövő. sem érte el kitűzött czélját. Ehrle igy ir : „Az egyéni szabadság ‘korlátozása, a kemény munka, melyet végezniök kell a nélkül, hogy a magok számára csak valamit is kereshetnének, a kimért, végtelenül egyszerű élelmezés, a megfosztás még a legcsekélyebb élvezettől is, melyet künn még a legszegényebbek is megengedhetnek magoknak, a szomorú környezet, a nem ritkán durva és visszataszító bánásmód a hivatalnokok részéről, de legfőkép a családtagoknak egymástól elkülönzése, mert mindegyiket a megfelelő szakaszba osztják be, mindez oly hangzású nevet kölcsönöz e háznak, mely nem sokban külömbözik a börtönétől. A még teljesen meg nem romlott körökben legvégső erejöket is megfeszítik a munkában, készek a nélkülözések legvégső fokát is kiállani, mielőtt ezen utolsó mentődeszkához folyamodnának s e házba vonulnának, bol a családapát a kórházban, az anyát a day-house-ban, a fiút az iskola egyik, a leányt másik osztályában, a csecsemőt a gyermekszobában helyezik el. Igaz, hogy azok, akik egészségesek, naponkint többször látják egymást az ebédlőben, azonban az egész család minden héten csak egyszer jöhet össze egy félórára. Másrészt természetesen mind- emez ijesztő eszközök korántsem képesek a nép ama sepredékét, melynek számára tulajdonképen e házak épültek, munkára és takarékosságra indítani, vagy reá egyáltalán ez irányban bárminő befolyást gyakorolni. Ellenkezőleg az ezen osztályhoz tartozó egyének is, különösen az év enyhébb szakában, a meddig csak tehetik, e házon kivül tartózkodnak ; azonban ama biztos tudat, hogy ott végre is még mindig alkalmazást nyernek, mert hisz az ezzel járó kellemetlenségekkel az ilyen emberek nagyobbrészt már eleve megbarátkoztak, csak megerősíti őket gondatlan és élvhajhászó pazar életmódjokban, munkakerülő kóborlásukban és iszákosságukban.“ Az angol középponti szegényügyi bizottság egyik kitűnő tagja, általában tekintve az állami szegényügyet Angolországban a hitújítástól a jelen korig, a következő Ítéletet hozta : „Ha szemügyre veszszük,“ így szólt Chadwick, „azon rendszabályokat, melyeket az angolországi törvényhozás alkalmazott, ha csak egy futó pillantást vetünk Erzsébet királynőtől kezdve a szegénytörvényhozás történetére, úgy tűnik ez elénk, mint dugába dőlt rendszabályok szakadatlan lánczolata. Alig akadunk egy rendeletre, mely a szegénytörvényhozás elé kitűzött czél elérésére szolgált volna, vagy a mely nem idézett volna elő újabb és nagyobb bajokat azoknál, melyeken ama törvény segíteni igyekezett.“ Chadwick ezen Ítélete nem pusztán az angol szegényügyet, hanem általában minden ország állami szegényápolását sújtja. Az
