Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
1. §. A kényszer szegényügy. 129 haladra a legnagyobb mérvben keresztül is vitték. Ugyanis a szegényápolás czéljaira szükséges helyiségek felügyelőségén kivül még egy külön hivatalt szerveztek, a középponti szegényügyi bizottságot, melynek hatáskörébe tartozott a szegénytörvény végrehajtását eszközölni s űj rendeleteket kibocsátani. Ezáltal az angol szegényápolás egészen más jelleget öltött, első sorban állami szegényápolássá lön, a mennyiben egyes községek hivatalos közegeinek kezéből, legalább részben, kivétetett és államhivatalnokokra ruháztatott így hát teljesen szakítottak a múlttal ; mert a mióta csak szegényápolás létezik, mindig a községek, eleinte az egyházi, később a polgári községek vezetése alatt állott. Es ez nem talán esetleg történt így, hanem a dolog természetéből kifolyólag. E középponti bizottság számtalan hivatalnokával oly sokba kerül, hogy a szegényadónak teljes egyharmadát nem segélyezésre, hanem kezelési költségek fedezésére kell fordítani. De a másik intézmény, mely által az 1834-iki törvényhozás a pauperizmust leküzdhetni vélte, a munka ház-rendszernek másodízben is életbeléptetése, mit sokan oly ajánlatosnak, nagyszerűnek és követésre méltónak találtak, hasonlóan nem bizonyult czélhoz vezetőnek. A munkaház-rendszer nem egyéb, mint kifolyása azon veszedelmes alapelvnek, mely szerint a szegénynek joga van munkát követelni, s valójában azon feltevésen épül, hogy az államnak módjában van minden munkaképes szegénye számára munkáról gondoskodni. E feltevés a gazdasági életnek teljes félreismeréséből ered, *) s ép azért a gyakorlati élet csakhamar bebi- zonyítá tarthatatlan voltát. A hivatalos értesítések nyíltan bevallják, hogy a munkaképes szegényeknek csak elenyészőleg csekély része nyerhetett alkalmazást munkaházakban. Több mint félmillió munkaképes szegény élt e munkaházakon kivül az állam költségén, s az azokban alkalmazást nyert szegények száma egyáltalában csak 15 százalékát képezte az összes szegények létszámának. E tény csak azt bizonyítja, hogy nincs az a hatalom, mely az embert önakaratán kivül munkára kényszeríthetné. A munkaház- rendszer az elfogulatlan szemlélő előtt úgy tűnik fel, mint az állami szegényápolás tehetetlenségének bizonyítéka. Még E h r 1 e P. is, ki egy ily angol munkaházban hosszabb időn át mint lelkész működött, azon eredményre jutott, hogy e rendszer minden szigor mellett ]) Roscher, „Grundlagen der Nationalökonomie“ művében igy ir : „Az állam által biztosított munkajog feltételezi azt, hogy az állam tetszése szerint mérték nélkül állíttathat elő czikkeket, ezeknek kelendőséget szerezhet, általában adhat azt, mit maga sem kapott.“ RATZINGER, az egyházi szegényápolás története. 9
