Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 1. kötet - 49. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)

Első rész A keresztény ókor. Az egyház keletkezésétől Nagy sz. Gergelyig † 604

48

I. A keresztény ókor 2. Az üldözések korszaka.

tus vallásának isteni volta bebizonyodjék, anyagi eszközök, emberi reménység nélkül, sőt a reménység ellenére, de mégis győzniük kellett. Az egyház nem akart erőszakot használni az erőszakkal szemben, az ellenállásnak tisztán szellemi természetűnek kellett lennie, a hitben és lelkiismeretben gyökereznie. Hitüket a keresztényeknek a vértanúság hősiességével kellett védeniük, de minden tisztán világi kérdésben a legnagyobb mérséklet parancsoltatott. Szigorúan meg volt a keresztényeknek tiltva a pogány isteneknek tömjént égetni, a császárokra esküdni, a bálványok előtt térdet hajtani; de meg volt az is tiltva, hogy valamely bálványt összetörjenek, a császárnak az adót megtagadják vagy a proconsuli ne köszöntsék. Az egyház az igazi középutat választotta a középkori zsidóság csúszás-mászása és az eretnekek s protestánsoknak a fegyverre való hivatkozása között. A kereszténynek sem fegyverrel kezében ellenállani, sem hizelgöen megalkudni nem volt szabad. Csak amaz egyetlen út maradt hátra: kitartóan szenvedni, vértanúhalált szenvedni. És az egész kereszténység rálépett a kereszt ezen útjára. Az üldözés bárom századán keresztül említtetnek ugyan gyengeségből elkövetett hittagadások, de kiszámított hitehagyásuak, ellenszegülésnek nyoma sincs. A keresztények szabad elhatározásból választották a nehéz, tövises keresztutat, ezen meredek, izzadság és vérrel áztatott ösvényt. Soha nem szegültek ellen, még kevésbé titkolták meggyőződésüket és hitüket.

Ezen önkénytes, a bárányéhoz hasonló feláldozás, mely a vágószékhez engedi magát vezetni, oly tény, mely az egész világ- történetben páratlanúl áll. Mostanában szokás mondani, hogy nem csak a keresztény vértauúk halála toborzott követőket, hanem bármely üldözés növeli az erőket. Az ilyen állítás nem bizonyít semmit. Az üldözések számos törekvést, tant, jót és rosszat csirájában elfojtottak, s minden pusztán emberi vállalatot levert a túlnyomó erő. Az is tagadhatatlan tapasztalat, hogy a tévely mindig az erőszakhoz folyamodik. A mohamedanismus kezdettől fogva a fegyveres hatalom eszközeivel lépett fel, üldözve és hódítva; hasonlókép tett a protestantismus is. Luther ki sem fejté még tanát, és követői már liarczra készen álltak a schmalkaldeni szövetségben.1)

Midőn Diocletian utoljára megkisérlette a keresztény vallás kiirtását a római birodalomban, a keresztények száma aránylag véve nagyobb volt, mint a lutheránusoké V. Károly alatt Németország’) V. 8. C h a m p a g n y gróf, Die Antonine II, 330 (németül Döhlertol.)