Munkálatok a Pesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájától - 43. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás, 1880)
11. Egy ravatalnál
368 Lehullt, lehullt hát a ■végső virág ! S a száraz ág többé ki nem virul! Felsóhajtok : Óh mért nem halhaték Én is, én is meg ily ártatlanul ! De van e kínban, van vigasztaló, Mi megnyugtatja fölvert lelkemet: Te nem valál oh ! nem közénk való, A mennybe van neked méltó helyed. Az élet: küzdés, bukás, gyötrelem ; Minden utján tövis, kő, sár fogad ; Boldog, ki rajt átszállhat könnyeden, Míg nem kapott sebet vagy foltokat ! E gondolatra ide benn a kin : E zajló tenger halkan csillapul! S felsóhajtok: Oh mért nem halhaték Én is, én is meg ily ártatlanul! Ha élsz ! ki tudja, mi várt volna rád ? . E kis fő, mit rózsák vesznek körül, Nem hordozott volna-e koronát A szenvedés vérző tövisibül ? ............. S ez még hagyján ! de hátha hátha még Hogy megbovzaszt maga e gondolat ! — Min most lelked ártatlan fénye ég: E szűz homlok kapott vón’ foltokat ? Megborzadok, féltőn hajlok le rád, Rózsáidra egy öröm-könyü hull; S felsóhajtok: oh mért nem halhaték Én is. én is, meg ily ártatlanul! Letérdelek, hisz oltár ez az ágy; S te rajta e sok szép virág között, Mint egy angyal, ki már elszállni vágy Oda, honnan e földre költözött. Oh menj, röpülj, siess honodba fel; Angyalival már vár rád Istenünk. Viráginkat csak vidd magaddal cl, Hisz ott fenn egykor mindent föllclünk. íS fölérve az örök Jóság elé, Trónjánál lelked majd ha leborul: Kérd Őt miértünk : hogy mi is, mi is így halhassunk meg, ily ártatlanul!
