Munkálatok a Pesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájától - 43. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás, 1880)
11. Egy ravatalnál
3&7 Mintha tudnák, hogy e ravatalon Te fekszel halva, drága angyalunk ; S mi, 1 iket melléd gyűjt a fájdalom, Kezedet fogva úgy marasztalunk ! Kezedet fogjuk e hült, kis kezet; És rája szemünk forró könyje hull, — Felsóhajtur.k : Óh mért nem halhatánk Mi is, mi is meg ily ártatlanul! Mi szép vagy igy te ? nyájas arczodon Még ott a mosoly, ott a szende fény ! Mely, mint szivárvány a borúlátón, Fénylett e ház sokszor borult egén ! S mely mint szivárvány ég és föld között Összekötő hidként vonúla át! Tán az angyalt is, ki megkérni jött Lelkedet, e mosolylyal fogadád ? Vagy e fény csak esthajnalpir, amely Az égre az alkonyattal borul . . ? Felsóhajtunk: Oh mért nem halhatánk Mi is, mi is meg ily ártatlanul! Oh szép, szép vagy te drága angyalom! Amint e sok virág közt fekszel itt. Virág vagy te is : letört liliom, S ezek körötted kis testvéreid. Az vagy, tavaszi hóra hullt virág, Mely még ki sem nyílt már is hervatag ; S föléd, miként a vihartépte fák Virágukra, szülőid hajlanak : S mint a virág után hull a levél, Reményünk zöld levele egyre hull. Felsóhajtnak: ״Óh mért nem halhatánk Mi is, mi is meg ily ártatlanul ?“ Fölédbe hajlok én is csendesen! Száraz ág a hervadt virág fölé. Bár nem valál testvér, rokon velem, Szivem hozzád örök, szent láncz köté. Szerettelek mint angyaltiszta lényt! Gyarló bűnös egy fensőbb szellemet! Boldog valék, ha egy sugárka fényt Lelkedtől lelkem néha nyerhetett•
