Mair C.: Az oktatásszabadság - 42/1. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1879)

III. A forradalom és az állami oktatás-monopolium

56

Nem akarjuk ugyan a köztársaság kísérleteit az oktatás terén részletesen előadni, azonban nem lesz fölösleges megjegyezni, hogy mindjárt az 1797. jun. 4-iki gyűlésben, midőn a rémuralom megdőlte után a közoktatás kérdése tárgyalás alá került, több szónok kénytelen volt elismerni, hogy ámbár megvannak az intézetek és a tanárok, de teljesen hiányzanak a tanítványok ; hogy a közoktatás ügyében kibocsátott rendeletek önmaguknak ellentmondanak; hogy a közoktatás teljesen kiveszőiéiben van, hogy az semmit sem ér, külalakjára nézve hibás és méregdrága ; hogy a nevelés erkölcsi oldala egészen el -van hanyagolva stb. „A jezsuiták elűzése előtt, mondá Pison du Galand, nem voltak más nyilvános iskolák, mint az ő collegiumaik ; és ezen intézetek, melyek az államnak semmibe sem kerültek, a nyelvtan, a latin nyelv, a szép- irodalmi ágak tekintetében elégségesek voltak több, mint 100.000 világi pap és szerzetes, továbbá a jelenleginél (1798. év) épen nem kevesebb hivatalnok és nagyszámú jogtudós kiképzésére.“ De a forradalmi párt, melynek kezében volt a hatalom, sem az észbeli érvekre, sem a számokra nem adott semmit, és heves támadást intézett a magániskolák ellen, melyek a nyilvános iskolák hanyatlásával egyenes arányban szaporodtak és népesültek ; sőt hogy a képmutatásnak is kijusson a maga szerepe, még most is az oktatásszabadság tiszteletben tartásáról szónokoltak, melyet szerintük az alkotmány biztosított. Végre 1799-ben bru- maire 18-án a köztársaság garázdálkodásának véget vetett egy szerencsés katonának, I. Napóleonnak, kényuralma, kinek oktatásrendszere talán mélyebb sebeket ejtett az egyház testén, mint maga a véres forradalom.

Bármilyenek voltak is Napoleon tervei, midőn alig hogy a hatalomra jutott Franciaországban a vallást helyreállítá, annyi bizonyos, hogy szándéka nem volt a legtisztább, midőn a nyilvános oktatást saját