Stöckl Albert: Az anyagelviség megvitatva tantételeiben és következményeiben - 41/2. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1878)
IV. Az anyagelviség tana az emberi akaratról
48 olykép, hogy ezen következménynek a benyomásból szükségképen kellene következnie ; akkor a megfelelő cselekvésnek az érzéki benyomást rögtön s közvetlenül kellene követnie. Csakhogy ennek épen ellenkezője történik. Mi a cselekményt előbb fontolóra veszszük, s csak ezen megfontolás eredményétől függ, vájjon a cselekményt végrehajtjuk-e vagy elhagyjuk. Innét van, hogy a megfontolás ténye az anyagelviség botrányköve, melyet az soha ki nem kerülhet. Mondták ugyan, hogy a megfontolás ténye egyedül abban áll, hogy az egyik vagy másik akaratelhatározásra indító okok bennünk még egyensúlyban vannak, s igy mindkettő oly módon hat ránk, hogy az egyik indok a másikat sem meg nem semmisítheti, sem el nem mellőzheti ; mert erre még egyik sem bir elegendő erővel : ez azonban semmis kibúvó ; mert először is a megfontolás, lényegére nézve nem mint erőmütani folyamat, hanem csak mint eleven észmüködés gondolható mi bennünk ; s másodszor mert igen gyakran megtörténik, hogy egy bizonyos cselekményre ösztönző indok bennünk oly erős, hogy nagyon is hajlandók vagyunk ama cselekmény véghez vitelére, s erőlködésünkbe kerül azt el nem végezni ; s mindannak dacára mégis megtörténik, hogy egyelőre nem határozzuk el magunkat arra, hanem előbb megfontoljuk. Ez esetben tehát mindjárt eleinte nincs meg az egyensúly az indokok között, következésképen miként állhatna be a megfontolás ? ! Avagy talán maga a megfontolás hozza egyensúlyba az indokokat? Csakhogy akkor már maga is más valami, mint amaz egyensúly. Ily álokoskodásokkal á nehézség ki nem kerülhető és az anyagelviségnek be kell vallania, hogy a megfontolás tényének felderítésében ép oly gyámoltalan, mint sok másban. , f) Még szemetszúróbb az akaratról való anyagelvi tan képtelensége, ha azt a gyakorlati térre követjük.
