Stöckl Albert: Az anyagelviség megvitatva tantételeiben és következményeiben - 41/2. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1878)

XI. Az anyagelviség erkölcstana

repet, mely az ember cselekvéseit legalább külsőleg szabályozná. De mit használ ily külső szabályozás ? Mert, ha „az egyednek önmagára és lelkiismeretére nézve egészen közönbös, hogy mit és hogyan cselekszik, csak az államhatalommal és annak törvényeivel való összetűzést kerülje,“ akkor hogyan lehet az államtörvény cselekvéseinek szabálya ? Nem is kell magát ehhez tartania, csak oly módon tudjon cselekedni, hogy az államhatalom rajt ne kaphassa. Azért ezen anyagelvi tan tulajdonképen csak arra utalja az embereket, hogy ha valami rosszat vagy bűntényt akarnak elkövetni, azt ravaszul, okosan és úgy vigyék végbe, hogy az államtörvény illetőleg az államhatalom nekik ne árthasson. Az anyagelviség elitéli ugyan a durva bűntényt, de igazolja és előmozdítja a finomul szőtt bűntényeket. Összes morálja az úgynevezett „tizenegyedik parancsban“ összpontosul : „Rajt ne kapjanak“ ! Szerinte a ravasz gonosztevő büntelen, csak az a „tökfilkó,“a ki oly ügyetlen volt bűntényei véghezvitelében, hogy a rendőr nyakon csipte, esik büntetés alá.

f) De van még egy más fontosabb pont is. Minthogy ugyanis az államtörvények megtartására a lelkiismeret nem kötelez, mivel az egyed lelkiismeretére nézve egészen közönbös az, hogy miként cselekszik ; azért az egyedüli indok, mely az egyedet az államtörvények legalább külső figyelembe vételére szorítja, csak ama büntetéstől való félelem lehet, melyet az államhatalom a törvény áthágására szabott. Az anyagelviség azonban — mint tudjuk — egészen megtagadja az emberi akarat szabadságát. Az anyagelviség vélete szerint, az ember szabad önelhatározása nélkül cselekszik, és cselekvéseiben tökéletesen a természeti törvény szükségessége alatt áll. Már most hogyan szabhat az állam büntetést a törvény áthágásra, mikor tudva van, hogy a tettes azt el nem kerülheti! Mondják ugyan,