Périn Károly: A keresztény társadalom törvényei - 40. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1877)

Első rész - Első könyv. A társadalom eredete és hivatása

47

A rationalistikus tan az embert teljesen magára hagyja. Emanatiót, s egy világszellem egyedi megtestesülését csinálja belőle, mely állításuk szerint az egész világon el van terjedve. Azért, mert a gondolkodó világszellemben, mint az erkölcsi élet alapelvében része van, viselje minden ember keblében a souverainitás eszméjét; legyen autonom, a jogosság legyen veleszületett tulajdona; szabadsága csak saját személyében ismerjen törvényt.

Ily nézetekből logikai szükségességgel következik végre az u. n. független moral rendszere. Mert, ki magában birja a souverainitás alapelvét, az szintén csak önmagában találhatja meg és ismerheti el az életszabályt, mely előtt meghajol s mely szerint cselekszik.

Ha ki mástól mint önmagától nyeri a törvényt, már nem lehet souverain, hanem alattvaló. Azon ember ki az emberi ész souverainitásában hisz, szabadságát nem tűrheti máskép korlátoltatni, mint a mennyire azt egyedi észtéhetségének csalhatatlan Ítélete megengedi.

Lemondás és áldozatról többé szó sem lehet. Kiért áldozná fel ezen souverain, kinek neve ember, a maga hajlamait, ki egyedül önmagától s önmagáért létezik? Hanem azért, bármit mondjunk is, az áldozat mégis mindig az erkölcsi élet nagy törvénye marad. Bármenynyire is ellenkezzék azzal ami kevélységünk, mindnyájan keblünkben hordjuk ez igazság öntudatát s törvényének hatalma alatt állunk. Innen magyarázható meg a gyakran ismételt, de a rationalistikus elvekkel semmikép össze nem egyeztethető kisérlet, melynél fogva, nehogy az emberi természet mélyében gyökerező jobb meggyőződésekkel szakítani kelljen, azon vannak, hogy a szeretet kívánságainak s az áldozat heroismusának a rationalistikus világnézletben, még helyet engednek. Meglehet, hogy kibeszélésekkel s mesterfogásokkal sikerül azokat félrevezetni, kik szólamokkal s egyéb üres nyilatkozatokkal megelégednek. Az észelvi principium