Reischl K. Vilmos: Munkáskérdés és socialismus - 39. évfolyam (Budapest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1876)
III. Rész. Gyakorlati óv- és gyógyszerek
268 héten vagy hónapon keresztül sikerült neki a kővetkező betétre valamit megtakarítani, igen gyakran a legkisebb ürügy elégséges indok reá nézve a megtakarított összeg elköltésére. A munkások takarékegyleteinél tehát a közönséges takarékpénztárakétól egészen elütő rendszert kell létesíteni. Különféle módon történhetik ez. 1 -eggyakrabban az által alapíttatik meg a gyári takarékpénztár, hogy hétről-hétre levonván valamit a munkás díjából, a betéteket ezáltal eszközöljük. Franciaországban rendesen 2 százalékot vonnak le a munkás díjából, mely levont összeget azután 5 százalékra értékesítik. Csakhogy még ez sem tetszhetik a munkásnak. Rósz szelleme ugyanis azt súgja : magam is megtehetném ezt, ha akarnám. Máskép is kell tehát hatni a munkásosztályra. Majdnem mindenütt, a hol ily pénztárak léteznek, a munkások urai, vagy más jótékony egyletek ajándékokkal gyarapítják a takarékpénztár számára levont összeget. Vegyük fel pl. hogy a gyárbirtokos a díjból hetenként 12 krt von le, melyhez ő, vagy pedig valamely jótékony egylet még 12 krt csatol; minek következtében a munkás betéte 24 krra szaporodik. Ily ajándékok folytán indulnak legszebb virágzásnak az ilyen pénztárak. Ehhez még az 5 százalék s a kamatok kamatjai járulván— mi a pénztárak tapintatos kezelésétől meg is várható — idő haladtával még a legkisebb betétek is szép összeggé növekednek, melyből szükség esetén előleget is lehet kiadni.1) A gyári takarékpénztár alapításának második módja szerént, magok az egyletek iparkodnak létesíteni ily takarékpénztári befektetéseket, ha a gyár ezt tenni el*) „Az acheni s trartsckehli kereskedelmi kamra“ (1865) az úgynevezett „Rentencasse“*hez való hozzájárulást parancsolt a munkaadó, munkavállaló és községek természetes segélypénzével (V. ö. Arbeiter' freund, 1866. IV. f 35), még pedig kényszer útján.
