Döllinger J. J. Ignácz: Kereszténység és egyház az alapítás korában - 32. évfolyam (Pest, Athenaeum, 1869)

Első könyv. Jézus Krisztus és az apostolok

SAUL MEGTÉRÉSE. 45 ték a görögöknek Krisztus tanát fényes sikerrel. A cyprusi szüle­tésű Barnabás küldetvén a jeruzsálemi egyháztól ama kezdetleges, pogánykeresztény községhez, megismerd, hogy itt tágas tér nyílik a munkásságra, s azért segédet is vitt magával Tarsusból, kinek bá­mulatos nagyságát és világtörténelmi nevezetességét bizonyára még maga sem gyanítá. Ezzel működék ott egy évig. S igy lett Antio­chia, mint azt a város nagysága és jelentősége, nemkülönben a köz­ség megalakításában fáradozó férfiak személyisége is magával- hozá, a második keresztény főváros és törzsegyház, mely nagyob- bára pogánykeresztényekből állván a kizárólag zsidóságból megtért jeruzsálemi hivek anyaegyháza mellé sorakozék. Ez azon hely, hol, valószínűleg a pogány lakosságnak latinajku részétől, — először nyerők a keresztény (christiani) gúnynevet. *) 87. Eközben az egyház csodálatos megtérés és meghivás kö­vetkeztében azon férfiút nyerte meg, kit a Gondviselés mindenek­előtt kiszemelt, hogy a pogányság és zsidóság régi válaszfalát le­döntse, és a zsidókat tömegesen vezesse az uj községbe. Azok kö­zöl, kik Jézus követőit lángoló gyűlölettel és fáradhatlan serény - séggel kiirtani iparkodának, leginkább egy tarsusbeli, Saul nevű ifjú tűnik vala ki; Jeruzsálemben Gamaliel, az akkori idők legbölcsebb, legjámborabb törvénytudósa iskolájában művelődött és az uralkodó tanok szerint erősen hitte, hogy a törvény megdicsőü­lése és Izrael országának felállíttatása közel van. Atyjától a római polgárság fontos és nagybecsű kiváltságát öröklé; oly város fia lévén, mely a görög míveltség és tudomány székhelyeivel, Athénnél és Ale­xandrával is versenyezhető, a görög irodalommal is megbarátkozék anélkül, hogy a törvények iránt táplált farizeusi buzgalma enyhült volna. 88. Saul, nevének zsidó, vagy Pál, annak görög alakja szerint, tanúja volt a hőslelkü odaadásnak és bámulatos kitürésnek, mely- lyel István halált szenvedő, mely későbbi megtérésére közremükö- dék. Ha ez esemény emléke talán tövisként maradt is keblében, egyelőre mégis csak azon meggyőződést szilárdítá benne, hogy a folokozet, mely oly vértanukat szül, a bensöleg úgyis meghasonlott, s kivülről mindinkább fenyegetett tiszta zsidóságra vészthozó, an- nálfogva kiirtandó. A főpaptól, mint a nagytanács elnökétől telj­hatalommal felruházva, hogy az elpártoltakat elfogja, Damaskusba siete, hová sok keresztény menekült. *) Ap. Csel. 11, 26.

Next

/
Thumbnails
Contents