Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)

Hetvenedik fejezet

374

véleményei ugyanazok, melyeket Lanfranc és Anzelm, a bec-i apát vallának. Lanfranc nem válaszolhatott neki, minthogy már meghalt volt ; de a bec-i apát határozottan védelmezé magát ily igazságtalan vád ellen, és egyszersmind Lanfrancot is igazolá, ki tanítója volt vala. Szent Anzelm müvei semmi kétséget sem hagynak hátra Roscelin téveiyeit illetőleg, miután azokban egész pontosan találjuk ezeket kijelölve. Valóban nem is láthatjuk át, miért tulajdonított Guizot ezen embernek oly jelentőséget, sem, hogy miért mutatja be öt mint a gondolatszabadság egyik legkitűnőbb bajnokát, holott mire sem akadunk benne, mi öt egyéb eretnekektől megkülönböztetné. Ö fordulatokkal, agyafúrtságokkal és tévelyekkel telt ember ; azonban mindez oly közönséges valami az egyháztörténelemben, hogy legkisebb figyelmet sem gerjeszt.

Több figyelmet érdemel Abaelard, kinek neve annyira elhirhedt, hogy alig van valaki, ki nem ismerné kalandjait. Roscelin tanítványa, és századának dialektikájában mesteréhez hasonlóan jártas, nagy lelki tehetségekkel felruházva, és sarkalva a vágytól, hogy azokat a tudományosság első küzdterein ragyogtathassa, rövid időn nagyobb tekintélyre tett szert, mint a minőhez a compiégne-i dialektikus valaha jutott. A legfontosabb dolgok felőli tévtanai sok bajt szereztek az egyháznak, és neki magának is sok kellemetlenséget okoztak. De valótlan, a mit Guizot mond róla, tudniillik, hogy tanai kevesebb botrányt okoztak volna, mint módszere, és hogy sem ő, sem pedig mestere Roscelin nem szándékolta volna a tan összeség tökéletes átalakítását. Szerencsénkre elvethetlen bizonyítványaink vannak, melyek kétségen kivid helyezik, hogy Roscelin nem módszere, hanem a Szentháromság felőli tévtana miatt vádoltatott be, a mint cikkelyek alakjában Abaelard müveiből még a kidönféle tévelyek is fölhozatnak.

Szent Bernât után tudjuk, hogy a Szentháromságról úgy vélekedők, mint Arius, a megtestesülésről mintNestorius, és a malaszt- ról mint Pelagius, és miként látjuk, ezzel nemcsak célba vette a tanösszeség tökéletes átalakítását, hanem végre is hajtotta. Jól tudom, hogy Abaelard az ilyes vádakat mint hamisakat visszautasítani törekedett, azonban azt is tudjuk, mennyit érnek az ily tagadások, és bizonyos, hogy a hires sensi gyűlésen, melyre maga Abaelard szolgáltatott okot, egy szóval sem válaszolhatott, midőn a clairvaut-i szent apát eléje terjeszté tévtanait, ugyanazon tételeket jelölvén ki neki, melyek müveiben elszórvák, és őt felszólítá,