Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)
Harmincnyolcadik fejezet
13 rázkódtassa, s kitörülhetlen benyomást hagyjon maga után. Valójában lelkünk a száműzött jellemét viseli magán : reá csak oly tárgyak vannak hatással, melyek szomorúságra hangolnak, s még akkor is, ha tulcsapangó öröm van kiséretökben, valamely jól számított ellentét a szomorúság árnyát veti rájok. Ha a szépség leg- varázslóbb bájában nem akar lemondani, szemeiből a keserv egy könyének kell kicsordulnia, homlokát egy aggályos gondolatnak kell beárnyalnia, arcának fájó emlékezés súlya alatt elhalványulnia. Hogy valamely hős kalandjai élénk részvétre találjanak : szerencsétlenség legyen bajtársa, nyomor vigasza s szolgálataiért hálátlanságot és bántalmat kell aratnia. Hogy a természet valamely tüneménye, a művész valamely festménye figyelmünket a futólagosnál huzamosabban lekösse, erőinket igénybe vegye, egész lelkünket áthassa : lelkűnkben az ember semmisége gondolatának, a halál bús képének kell fölébrednie, szívünkben szelid szomorúság-érzetnek támadnia, látnunk kell a pirosló fényt, mely valamely emlékoszlop diiledékeit szegélyezi, a magányos keresztet, mely a holtak lakhelyét jelzi, a mohfedte romokat, melyek valamely hatalmas ur kajdankori lakhelyének maradványait hirdetik, ki néhány pillanatig vándorolt a földön és ismét eltűnt. Az öröm nem képes bennünket megnyugtatni, szivünket betölteni : elkábítja, elszórakoztatja néhány pillanatra, de az ember boldogságot mégsem talál benne ; mert a földi öröm hiábavaló, s a hiábavalóság nem tetszhetik a zarándoknak, ki távol honától fáradozások közepeit siralom völgyén vándorol keresztül. Ez az oka, miért kerüljük és miért távolitjuk el kérlelhetlenül az örömet, sőt a legkisebb mosolyt is , valahányszor lelkűnkben mély benyomásokat akarunk fölidézni ; míg a szomorúságnak és könyeknek készséggel nyitunk utat, sőt szorgosan fölidézzük azokat. Szónoklatot, költészetet, szobrászatot, festészetet, zenét folytonosan e törvény vezet, vagy jobban mondva hason ösztön sarkal. Bizonyára magasztos szellemű és nemes szívű volt a férfiú, ki azt mondta, hogy a lélek természeténél fogva keresztény, miután ily kevés szóban tudta ösz- szefoglalni a kimondhatlan viszonyokat, melyekbe a hit- és erkölcstan, az isteni vallás e tanácsnokai mindazt befűzik, mi szívünkben benső, gyöngéd és nemes van. Hát a keresztény szomorúságot ismeritek-e, e mélyen gyökerező és magasztos érzeményt, mely a hivő homlokán, mint valamely magas száműzött fájó emléke tükröződik vissza, mely az élet
