Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)
Harmincnyolcadik fejezet
14 örömeit a sírra mutatva mérsékli, mely a sir homályát a remény sugaraival deríti fel, ez oly természetes és vigaszteljes, oly nagy és komoly szomorúságot, mely a világ fényét és dicsőségét múló hiúságként taszítja el magától? Ez a tökéletesen kifejlett, malaszt által éltetett és termékenyített, s egy szent szabály által irányzott szomorúság az, melyen a szerzetesrendek megalapítása nyugszik, mely őket mindaddig kiséri, míg az eredeti buzgalmat, melyet mennyei világosság által vezérlett és Isten leikétől megszállott férfiak oltottak beléjök, megőrzik. Ez a szent szomorúság, mely minden földi tárgy elhagyását vonja maga után, az, melyet az egyház beléjük csepegtetni, s melyben őket megtartani igyekszik, midőn csendes lakhelyeiket méla árnyékkal köríti. Hogy a pártdüh dulásai és forrongása küzepett valamely rajongónak titkos gonoszsággal fertőzött gazkeze a testvérgyilkos tőrt az ártatlan kehiébe döfi, vagy a gyúfáklyát a békés lakra dobja, azt könnyű felfogni, miután az emberi nem története a gonosz őrjöngésnek, fájdalom, nagyon is sok példáját mutathatja fel ; de hogy valaki magának az intézetnek lényegét támadja meg, hogy azt a jelentéktelenség és lelkiszegénység szűk korlátái közé szorítsa eredetét díszítő nemes kiváltságaiból, s a történetét ékesítő szépségekből kivetkőztetui iparkodjék, ezt sem a lélek, sem a szív jóvá nem hagyhatja. Csak az a hazug bölcsészet, mely a mihez nyúl, mindent bemocskol és leperzsel, adhatta magát ily esztelen feladatra ; de ha nem léptek volna is föl ellene vallás és ész, hogy megszégyenítsék, kétségkívül fölkeltek volna a széptudományok és miivészetek, melyek ős emlékekkel táplálkoznak, melyek magasztos gondolatokban, nagyszerű és sötét festményekben, mély és fájó érzetekben találják csodamüveik forrását ; melyek az emberi szellemet a világosság magaslataira emelik, a képzelő erőt uj és szokatlan utakon vezérlik, s a szívre kimagyarázhatlan varázshatalmat gyakorolnak. Nem, ezerszer nem ! míg állni fog e földön az Istenember vallása, az istenemberé, kinek nem volt hová fejét lehajtania, s ki közönséges vándor módjára kút mellé telepedett, hogy fáradalmas vándorlásait kipihenje, az Istenemberé, kinek megjelenését egy a pusztából felhangzó titokteljes szózat hirdette a népeknek, egy férfiú szózata, kinek teveszőr öltönye volt, ki ágyékain bőrövet viselt, sáskákkal és erdei mézzel táplálkozott ; mondom, míg e vallás állni fog, addig mindig szentek és minden tiszteletre méltók lesznek az
