Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)
Ötvenkettedik fejezet
188 A tárgynak, melyet a fejezetekben, melyekre a következő jegyzetek vonatkoznak, fejtegetünk, fontossága kényszerít a fela mint valaki javait birtokába veszi, melyeket tőle mások igaztalanul visz- szatartottak.“ (2. fej.) A mű a királynak van ajállva, kihez a jó szerzetes azon kérelemmel fordul, hogy olvassa, s ne hagyja magát elámíttatni olyanoktól, kik öt erről lebeszélne'k, miután elragadó nyíltsággal mondja neki : „És ne mondják, hogy agyrémek, kivihetetlen és lehetetlen dolgok ezek.“ Az első fejezet jelszava igy hangzik : Ad vos (o reges !) sunt hi sermones mei, ut discatis sapientiam, et non excidatis : qui enim custodierint justa justificabuntur, et qui didiscerint ista, invenient quid respondeant. (Sap. 6. V. 10.) Az első fejezetben, melynek felirata: „Melyben e szónak: állam, jelentése és fogalma röviden kifejtetik“, e megjegyzésre méltó szavakat olvassuk :„ Azért a királyi hatalomnak, nehogy elfajuljon, nem szabad fék és korlátok nélkül (vak hatalommal és erőszakkal) működnie, hanem szükséges, hogy a törvény dolgában a törvényhez, különös és eshetőleges dolgokban a tanácshoz alkalmazkodjék, hogy az aristokratia, vagyis a legelőkelőbbek és legbölcsebbek segélyét és tanácsát kikérje ; mert, ha a királyság nincs igy alkotva, a kormány nagy balfogásokat követ el, az alattvalókban elégedetlenséget és kedvetlenséget támaszt. A leghitelesebb és minden tekintetben legtanultabb férfiak mindig e kormányzási módot tartották legcélszerűbbnek, és e nélkül sohasem volt jólszervezett város vagy birodalom. A jó királyok és nagy államférfiak mindig ezt pártolták, épen úgy, mint a másvéleményüek magas állásuk alapján más utat követtek. Ha tehát a fejedelem, bárki legyen is az, a nélkül, hogy tanácsát meghallgatná, vagy tanácsosai véleménye ellenére is saját belátását követi, akkor, ha mindjárt határozata sikert aratna is, a királyi hatalom határait áthágja, s a zsarnokság álláspontjára lép. Példát, intő példát számosat nyújt e tekintetben a történelem ; elég legyen a sok közöl egyet felhoznunk, Tarquinius Superbus Titus Livius első könyvében. Méltóságától felpöffesz- kedve, hogy mindent hatalma alá hajtson és senkire se kelljen hallgatnia, mindenkép azon fáradozott, hogy a romai senatus befolyását, a senatorok számát leszállítván, gyöngítse, s igy a birodalom minden ügyét egyedül ö dönthesse el.“ A második fejezetben, hol a „k i r á 1 y“ szónak jelentését keresi, ezeket olvashatni : „És itt különösen alkalmazható a király szónak harmadik jelentése, mely nem más, mint a t y a, a mint ezt a Genesistől tudjuk, hogy a Sichemiták királyukat Abimelech, azaz atyám, uram néven nevezték. Az ókorban is a nép atyáinak neveztettek a királyok. Ezért mondhatá Theodorich, midőn (mint Cassiodor bizonyítja) a királyi méltóságot fejtegető : Princeps est pastor publicus et communis. A király nem egyéb,mint a népek közös atyja. És miután a király hatásköre oly közel rokon az atyáéval, Plato, a királyt a családok atyjának nevező. És Xenophon, a bölcsész ezt irá : Bonus princeps nihil differt
