Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. I. kötet - 28. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1865)
Tizenhatodik fejezet
155 lett működni, hogy a gyalázatos és kegyetlen jogmeghatározások megszűnjenek, melyek által az emberiség nagyobb része az emberi jogok élvezetéből kizáratott. Az említett kánonban figyelemre méltó a körülmény, mely legvilágosabban hirdeti az egyház a mellett kifejtett buzgalmát, hogy a rabszolgák a méltóságba s tiszteletbe, melytől meg voltak fosztva, visszahelyeztessenek. A haj lenyirása a gothoknál a leg- gyalázatosabb büntetés volt, s mint Tuy Lukács bizonyítja, majdnem jobban rettegtek tőle, mint a haláltól. De bármily nagy volt is e tekintetben az előítélet, az egyház bizonyára mégis eltűrhette volna a hajnyirást, a nélkül, hogy ez által oly szemrehányásnak tenné ki magát, mintha a vérontást tűrte volna el ; mindamellett még sem akarja azt eltűrni, s ez bizonyítja, hogy komolyan szivén feküdt a rabszolgák homlokáról a lealacsonyítás bélyegét letörölni. Miután a püspököket s áldozárokat felszólította, hogy a vétkeseket szolgáltassák át a törvényszékeknek, megparancsolja nekik : ne tűrjék, hogy őket csúfosan megnyirják. Ez ügyben semmiféle buzgóság sem volt túlzás, fel kellett használni minden alkalmat, melyben a rabszolgák ellen hozott gyűlöletes kivételi határozatokra ártólag lehetett hatni. Világosan nyilatkozik e szükségesség a toledoi tizenegyedik zsinat egyik határozatában, 675-ben. Hatodik kánonában megtiltja e zsinat a püspököknek főbenjáró vétségek felett hamarkodva Ítélni s valakit megcsonkítással büntetni ; de figyelemre méltó, mily szükségesnek tartotta hangsúlyozni azt, hogy itt kivételnek helye nincs, midőn még hozzá teszi : „az egyház szolgáit illetőleg sem.“ A baj nagy volt, s csak a legszorgosabb gondoskodás mellett, — sőt, mint láthatjuk, még az élet- s haláljogot, minden baj legborzasztóbbikát, csak sok fáradtsággal volt lehetséges kiirtani. A hatodik század elején az ily túlkapások nem hiányoztak , mert az epaonei zsinat harmincnegyedik kánonában azt határozza : „hogy az ur, ki rabszolgáját saját ítélete folytán életétől megfosztja, ki legyen zárva két évig az egyház közösségéből.“ Sőt a kilencedik század közepén is akadunk ily kihágásokra, melyeket a 868-ki vormsi zsinat az által iparkodott megszüntetni, hogy minden urat, ki rabszolgáját önhatalmúlag fosztotta meg életétől, két évi bünbánatra ítélt. i
