Hahn-Hahn, Ida : Mária Regina II. kötet (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1863)

Az utolsó windeeki

zet. Szabadkoztam, vonakodtam ; de ez egyszer még makacsabbak voltak az elöljárók, mint én, és nekem kellett engednem. Hát hisz azért lettem kapucinussá, bogy engedelmeskedjem és akaratom feláldozásával — mely ugyan mindig a vétkes természetnek bün­tetése — boldog megszabadulást leljek énem ter­hétől. Engedtem tehát, Isten nevében. És igy talál­kozunk Uriel gróf Romában, többféle gyászeset köz­ben, mely előttem felejthetlen családját sújtotta — találkozunk a kereszt tövében.“ „Alkalmasint máshol is fogunk még találkozni atyám,“ mondá Uriel, „mert nekem is szándékom van kapucinussá lenni.“ „Balgaság !“ kiáltott pater Bonaventura. „Ön és kapucinus ! Ön gróf, gazdag, nagy és finom művelt­ségű ; azonfelül családjának utolsó sarja . . .!“ „Ep ez az, a legutolsó sarj veszi át az egész örökséget. Levin bátya s Jácint kezéből rám maradt a szent kehely, melyet a pap Isten vérével tölt meg. Regináról pedig rám maradt a három szeg — mint ö nevezte — a szerzetesi fogadalom három rubinja. Mennyei örökség ez !“ „Hanem ön feledi a földit.“ „Istennek hála, erről már rég lemondtam.“ „Feledi, hogy családja önben kihal.“ „Atyám ! a mire a világnak szüksége van, nem a nagy és széphangzásu név az, hanem hogy min­denki Istenhez térve, e megtérést önfeláldozásával pecsételje meg.“

Next

/
Thumbnails
Contents