Szent Ágoston Isten városáról írt XXII. könyve II. kötet - 24. évfolyam (Pest, Boldini Róbert Könyvny.; Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1860)
IX. Könyv
16 szetökben az istenek s emberek közé helyezve, nemre állatiaknak, lélekre eszeseknek, kedélyre szenvedőknek, testre légbelieknek, időre nézve pedig örökkévalóknak írt le. Ugyanis, midőn fönebb az isteneket a magas égben, az embereket pedig az alacsony földön hely s természetűk méltósága szerint elkülöníté, így fejezte be: „íme, úgymond, van most két élőlényetek, istenetek s emberetek, kik közöl az elsők, a hely fönsége, az élet örökkévalósága és a természet tökélye által az utóbbiaktól igen különböznek ; egymással semmi közlekedésben sincsenek , minthogy legfelsőbb lakhelyeiket is a legalsóbbaktól iszonyú nagy ür választja el; ott az élet örökké tartó s teljes, itt múlandó s hiányos ; azok boldogságra emelvék, ezek pedig nyomorra taszítvák“. ') Én itt ezen jellegekben, melyek a természet két szélső, t. i. a legfelsőbb s legalsóbb részéről imént megemlíttettek, hármat látok egymással ellentétben. Mert ugyanazon három jelleget, melyeket előbb az istenekről dicsérőleg fölhozott, később ismétli, csakhogy más szavakkal, hogy így az emberekről három, azokkal ellenkezőt állíthasson. Az istenek jellegei : a hely fönsége, az élet örökkévalósága s a természet tökélye. Ezeket más szavakkal azért ismételte, hogy az embereknek három velők ellenkező jellegét ellentétbe hozhassa; mert e mondat által: „Minthogy legfelsőbb lakhelyeiket is a legalsóbbaktól iszonyú nagy ür választja el“, a hely fönségét jelenté. E szavakban: „Ott az élet, örökkétartó s teljes, itt múlandó s hiányos“, az élet örökkévalóságát fejezé ki. — A természet tökélyét pedig így irá körűi: „Azok boldogságra emelvék, ezek nyomorra taszítvák“. Ü tehát az istenek három jellegét különbözteté meg, t. i. a fönséges helyet, örökkévalóság- s boldogságot, és ezekkel szemközt állitá az emberekéit, t. i. a legalsóbb helyet, halandóságot s nyomort. *) *) Apulejus Socrates istenéről.
