Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. II. - 20. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1856)
I.
19 mában is, mint volt Becsben és Grécben ; az igyekezet embere maradt ő itt is : törekvés tükrödzék vissza szép jelleme minden vonásán. Sajkának tartá ö a keresztény élet s a papi megszentesülés müvét, sajkának, melylyel az ember a folyam árja ellen fölfelé eröködik: haladni akar: azért „elég mára“ gondolnia s e gondolattal megpihennie nem szabad ; mert, ha csak egy pillanatra is nyugtatja az evezőt, nemcsak nem halad, hanem nem is marad egy helyben, minthogy a folyam árjától rögtön elsodorva alább száll. Márk tehát kettőzött erőfeszítéssel folytatá haladási munkáját, annál inkább helyén látván a törekvést, mennél inkább közeledék az oltárzsámolyhoz, mellyen a szentelt olajat s a püspöki kezek föltevését vala elfogadandó. így tölté el sz. Tamás tudományának légkörében a rendes időt, melly után a hittani babérral is felékesítteték, s még Romában pappá szenteltetvén, az Ur szőlőjébe teljesen fölkészülve tért vissza hazájába. Különös sajátsága az a jámborságnak, hogy , jóllehet minden szép tulajdonát nélkíilözhetlen leple, az alázatosság alá rejti, mindazáltal a Provence liliomai illatjával is bir ; ez öt a távolból előfutárként megelőzi, s eszközli, hogy elég hamar meglepően fölfedeztetik, és közel-távol ismeretes lesz. Márk hire is hazájába érkeztét megelözé, s a népet kiváncsivá teve öt látni s beszédjeit hallgatni ; azért, mihelyt otthon a szószékre föllépett, a nagy szánni városiak s falusiak teljesen betölték a szentegyházakat; ö pedig helyén látván fölhasználni szónoki tehetségét s hittani tanulmányait, a szószéken szorgalmasan megjelent: magasztald a szent életet, az erényességet, kikelt az elharapódzó bűnök ellen, s hogy a roszat tövénél fogja, iparkodott a szivekből a legfőbb dolog a vallás iránti közönyösséget kitépni, szétszórni az ebben tenyésző tévely táborát; jobbra kiengesztelé a gyülölködöket, balra egyesíté az ellenkezőket; szóval, hol a jobb reménye mutatkozék, arra terjeszté ki munkás karjait; hidegség, durvaság, megvetés, ravaszság nem fogott ki hő szerelmén Isten iránt. Ezalatt 1616-ban Pázmány Péter emeltetett az esztergomi érseki székre, mellyen a papi hivatás erényeit, a tökélyes kiképzettség előnyeit s a jezsuita hitbuzgóság szellemét korszerű saspillanattal egyesítve, a magyar egyház
